Radnay Csilla: Nem mindig a színház az első

Március 28-án mutatják be a Thália Színház Mikroszínpadán Ingmar Bergman Őszi szonáta című filmjének színpadi változatát. Az előadásban két különleges nő, anya és lánya ellentmondásos kapcsolatát ismerjük meg. A világhírű zongorista Charlotte és Eva, a művészkarrier miatt magára hagyott lánya hosszú idő után újra találkoznak – tele félelemmel, várakozással és kíváncsisággal. A bemutató kapcsán az Evát alakító Radnay Csillát kérdeztük a színészlétről, a „normális” életről, sérülésekről és a zongorázásról.

Már bőven folynak a próbák, volt időd megismerkedni az általad alakított Evával. Mit gondolsz róla?

Eva karaktere nagyon érdekes és sokrétű. Egészen elmerültem benne már a felkészülés kezdetén. Hihetetlen az a fajta önanalízis, amivel a saját életét látja, (ez egyébként nagyon jellemző Bergman figuráira). Mindemellett szinte szétfeszíti az az ellentmondásosság, hogy bár tökéletesen látja minden hibáját és sérülését, mégsem képes felülemelkedni rajtuk, és lényegében – bármennyire is kegyetlen ezt kimondani – lelki nyomorék marad egész életében.

Hogyan tudsz távolságot tartani? Hogyan óvod meg magad attól, hogy egy lélektanilag ennyire összetett és megterhelő szerep magával rántson?

Mi színészek mind különböző módon dolgozunk. Amikor megformálok egy karaktert, én mindig inkább saját magamból építkezem, mintsem hogy hagyjam, hogy egy szerep rám telepedjen. Van olyan színész, akinél éppen az a technika jön be, hogy teljesen átadja magát az általa életre keltett karakternek, én pont fordítva működöm. És természetesen maga a szöveg is nagy segítség. Bergman olyan gyönyörűen végigvezeti az elemző folyamatokat a dialógusokban, hogy nekünk, színészeknek már szinte meg sem kell fejtenünk a karaktereket, inkább csak meg kell értenünk őket és átélhetővé tenni a történetet.

A darab két központi figurája egy anya és a lánya. A szülő-gyermek viszony az életünk talán legesszenciálisabb kapcsolata – Eva, a lány megformálásakor merítesz a saját életedből?

Igyekszem inkább távol maradni. És ez nem is kerül nagy erőfeszítésembe. A történet legerősebb motívuma, hogy az anya művész, ezáltal egy egészen speciális helyzet a kiindulási pont. Ez az anya mindent, még a családját, a saját gyermekét is teljesen alárendelte a karrierjének. Én nem művészcsaládból származom, de sok barátom, kollégám igen, és tőlük hallottam rengeteg olyan történetet, amelyekből tudok meríteni. Számomra talán ez a darab egyik legérdekesebb kérdése: hogy azt a fajta életformát, amit művészéletnek nevezünk, vajon össze lehet-e egyeztetni egy olyan „normális”, megszokott, szenzációktól egyáltalán nem terhelt dologgal, mint a család.

Te hogyan próbálod meg a művészlétet és a hétköznapi életet összeegyeztetni?

Tény, hogy a színész olyan speciális időbeosztással dolgozik, ami teljesen idegen mindenki más beosztásától, és ez bizony, a színész környezetét arra kényszeríti, hogy az ő ritmusához igazodjon. Nagy teher. Mindenki számára. Az, hogy egy előadás este 7-kor kezdődik és rendszerint 10-ig tart, adott. Ehhez alkalmazkodnia kell sajnos a körülöttem lévőknek. De nekem maga az élet mindig is fontosabb volt, mint a színházcsinálás. Ebből a szempontból nem kell nagyon igyekeznem, hogy „levetkőzzem” a színházi valómat… mert az talán nincs is. Inkább pont fordítva: a színházban kell magamra öltenem a jelmezt.

Elsősorban élsz, másodsorban dolgozol?

Igen, bár amikor nagyon sok a munka, akkor ez valószínűleg a legtöbbeknek nem tűnik fel, csak én tudom.  De próbálok odafigyelni arra, amit fontosnak tartok az életemben, és ezért bizony, nem mindig a színház az első.

Melyik volt a színészi pályád legboldogabb időszaka?

Egyértelműen az, amikor a Nemzeti Színháznál voltam. Az egy paradicsomi állapot volt: még megvoltak az illúzióim, a színészi pálya sok nehézségével akkor még nem kellett foglalkoznom, és épp egy nagyszerű, fényes időszakát élte a Nemzeti. Ha szakaszokat kellene meghatároznom a karrierem alakulásában, azt mondanám: ez egy nagyon jó gyerekség volt. Talán a legfelhőtlenebb korszak.

Tudni lehet rólad, hogy remekül zongorázol, és ezt a tudásodat ki is fogjátok használni az előadásban, hiszen Eva is időről időre leül a hangszer mellé. Milyen élmény, ha közvetetten is, de „zongoristaként” színpadra lépni?

Nagyon örülök, hogy zongorázhatok az előadásban, de be kell vallanom, hogy izgulok miatta. Annak idején azért nem kezdtem semmi komolyabbat a zongoratudásommal, mert rettenetesen lámpalázas voltam. Egyszerűen lefagytam, ha közönség előtt kellett játszanom. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz most. Azért az ad egyfajta biztonságot, hogy csak olyan darabokat, pontosabban részleteket fogok játszani (főleg Chopintől és Mozarttól), amiket egyébként is tudok. Nem kellett új darabot tanulnom, szerencsére. Meg hát… Eva egyébként sem hivatásos zenész, csak kedvtelésből zongorázik, úgyhogy nyugodtan belefér, ha egyszer-kétszer melléüt.

A történetben szemtanúi lehetünk, ahogy generációról generációra öröklődnek a sérelmek, ahogy a szülei által lelkileg megnyomorított anya ugyanúgy megnyomorítja a saját lányát – szerinted megtörhető egy ilyen lánc?

Én – habár ritkán látok rá pozitív példát – hiszek az emberi változásban és hiszem, hogy nem kell törvényszerűen elkövetnünk a szüleink hibáit.  Az is igaz, hogy ehhez egy nagyfokú tudatosság és akaraterő kell. A felnőtt lét talán legnehezebb velejárója, hogy le kell tudnunk tenni azokat a csomagokat, amiket ránk rakott az élet.

Te le tudod tenni ezeket a csomagokat?

Azt hiszem, hogy igen. Legalábbis törekszem rá. Vannak, akik szinte élvezettel lubickolnak a múlt okozta fájdalmukban. Én nem ilyen vagyok. Szerintem teljesen felesleges sajnálkozni és keseregni, és a jelenben elkövetett hibáimat sosem próbálnám meg a múltbéli sérelmekkel takargatni.

(Forrás: Orlai Produkciós Iroda/Csímár Kamilla)

Udvaros és Hernádi is készül a tavaszra

Az Orlai Produkciós Irodában nincs tavaszi szünet, sőt, már most gőzerővel készülnek az új bemutatókra. Ismét nagyágyúkat vetnek be: Udvaros Dorottya, Hernádi Judit, Szabó Kimmel Tamás és Kovács Patrícia rajongói is örülhetnek!

Az Őszi szonáta című drámát Vörös Róbert állítja színpadra, Udvaros Dorottya, Radnay Csilla, Fodor Annamária és Széll Attila főszereplésével. 

Eva a Karácsonyra haza hívja évek óta nem látott anyját, Charlotte-ot; férjével,  Viktorral nagyon készülnek a találkozásra. Az elismert és gazdag zongoraművésznő nem tudta, hogy  Eva maga mellé vette másik leányát a fogyatékos, Helenát, akit még ő helyezett el egy intézetben…van mit megbeszélniük az ünnepek alatt. Anya és lánya szeretetre vágyva küzdenek egymás elismeréséért, megértéséért, tiszteletéért. – Az előadás Ingmar Bergman 1977-78-ban készült híres filmjének forgatókönyve alapján készült, melyben Liv Ullmannt és Ingrid Bergmant láthattuk. Bemutató: március 28., Thália Színház Mikroszínpad

Hernádi Judit új önálló esttel áll színpadra, melyet Pelsőczy Réka rendez. A Hernádi Pont című előadás Budapesten a Belvárosi Színházban lesz látható, de több vidéki városban is fellép majd a művésznő, aki így vall az új estről: "-Díva, bohóc, ember és színésznő. Ez mind ami vagyok. Ès már egy jó ideje ez vagyok. Ilyenkor illik számot adni mi volt, mi lesz. Tojok az illemre, a szabályokra. Az érdekel, ami egy kicsit más. Mondatok, amiket már elmondtam, amiket nekem szántak vagy szánhattak volna. Dalok, amiket nekem írtak vagy írhattak volna a szerzők, ha kicsit jobban odafigyelnek. Ez az est rólam szól! Szerintem szórakozni fognak. Én is szórakoztam, amíg kigondoltam. Woody Allen mondta: "Nem félek a haláltól, csak nem szeretnék ott lenni amikor megtörténik" De mint tudjuk, jöhet egy pont..." Bemutató: április 9., Belvárosi Színház.

Szabó Kimmel Tamás és Kovács Patrícia látható a Várj, míg sötét lesz című darab főszerepében, melyet Novák eszter rendez. Három idegen férfi találkozik egy üres lakásban. Keresnek valamit, ami a háziaknak nem jelent semmit, nem is emlékeznek, hogy hová tehették, de a három idegen közül egy tisztában van vele, milyen sokat ér. Hogy mi ez a valami, és miért olyan fontos, azt csak ez az egy szereplő tudja. Mindenkinél kiszolgáltatottabb azonban a hamarosan hazaérkező háziasszony, a gyanútlan Susy, akit még a látása sem segít abban, hogy felismerje az egyre növekvő veszedelmet. Bravúros szerepjátékok egész sorával próbálják a bűnözők kiszedni belőle azt, amiről fogalma sincs. Igazi macska-egér játszma kezdődik, és a növekvő sötétben összemosódik, ki az üldöző és ki az üldözött. A darab számtalanszor aratott nagy sikert a világ színpadain (Quentin Tarantino is szerepelt egyik felújításában), az Audrey Hepburn főszereplésével készült filmváltozat pedig örök klasszikus.  Bemutató: április 1., Belvárosi Színház.

Vári Éva minden korosztálynak játszik

Vári Éva azért is hálás az Aranytó bemutatásáért, mert nagyon kevés színdarab állítja főszereplőnek az időseket. A produkciót a nyári, szabadtéri előadások után október 14-én mutatja be a Belvárosi Színházban az Orlai Produkciós Iroda.

- A hírek szerint A nagy négyes egyik előadásán vetette fel az ötletet Benedek Miklós: legközelebb játsszák el együtt az Aranytó című darabot.
- A színdarabban felteszik az utolsó nagy fellépésükre készülő operaénekesek a kérdést: mihez kezdenek, mit fognak csinálni ezután? A szereplők nem adnak erre választ, ám Miklós civilben megtette: „eljátsszuk az Aranytavat!”. Látta a filmváltozatot a televízióban, említette nekem is, hogy szerinte nekünk való a mű. Megnézte Orlai Tibor is, megtetszett neki, elkérte a szövegkönyvet és a játszási jogot.

- A játékhagyomány szerint rendszerint megbecsült idős művészek kapnak lehetőséget az idős házaspár megformálásra. Színészi jutalomjáték ez?
- Létezik egy tréfás mondás: ha valaki nem hal meg idejében, az megöregszik. Ha egy színtársulatnak van két megbecsült, idősebb női és férfi tagja, akik még meg tudnak tanulni ilyen sok szöveget, számukra szokták elővenni a darabot. Nem akarom hasonlítani magunkat hozzájuk, nagyon nagy nevű elődök formálták előttünk a szerepeket: hazai színpadon Tolnay Klári és Mensáros László, a mozivásznon Katharine Hepburn és Henry Fonda.

- Jelentenek ezek az előzmények bármiféle nyomást?
- Ezzel egyáltalán nem szabad foglalkoznunk, a színész görcsöl elég sok minden más miatt. Magam nem tudtam volna eljátszani egyetlen szerepemet sem a pályám során, ha azon gondolkoztam volna, ki és hogyan alakította előttem. Mindent eljátszottak és fognak is utánunk, a Hamletet Lawrence Olivier után is be szokták mutatni. Ha egy színészre ráoszt a rendező vagy az igazgató egy szerepet, azt gondolja, neki való, képes eljátszani. Mi kimegyünk a színpadra és kiderül, valóban így van-e.

- Az Aranytó esetében mi volt a legnagyobb kihívás?
- El kellett döntenünk, milyennek ábrázoljuk ezt a két embert. A nőt, Ethelt is többféleképpen meg lehet közelíteni. Aggódhat folyamatosan a férje egészségügyi állapota iránt, de veheti természetesnek is azt, úgy, hogy egyáltalán nem reagál a párja panaszkodásaira. Inkább folyton sétálni, horgászni küldi. Mi ezt az irányt választottuk, nem akartuk már a darab elején a végét játszani.

- Miért lehet ennyire sikeres a darab? 30 nyelvre fordították le, negyven országban játszották, több filmváltozat készült belőle...
- Úgy tudom, mostanában Amerikában többfelé újra előveszik a művet, sőt, musicalt is terveznek készíteni belőle. Mondtam is Miklósnak, majd előadjuk azt is. (Nevet.) Idős emberekről nem igazán szokás darabot írni. Erre a korosztályra általában legyintenek már, nem csak a drámaírók, hanem általában az életben is. Nem kedvelem, amikor bizonyos kor után a férfiakat lebácsizzák, a nőket pedig lenénizik. Az írók nem kényeztetik el se a nézőket, se a színészeket azzal, hogy darabot írnak idős emberekről. Az Aranytó minden korosztálynak szól, nem csak az érintetteknek, hanem a középkorúaknak és a fiataloknak is, hiszen később ők is megöregszenek majd.

(forrás: Orlai Produkciós Iroda, portré: 168ora.hu)

Csodásan száll a kakukk a Belvárosiban!

Bemutatták a Belvárosi Színházban a Száll a kakukk fészkére című darabot. Znamenák István rendezte a filmről már jól ismert történetet Szabó Kimmel Tamással, Péterfy Borival és Kocsis Pállal a főszerepben.

Nem lehet könnyű feladat egy ennyire ikonikussá vált filmhez hozzányúlni. Eleve elvárásokkal ül be a közönség, és óhatatlanul is összehasonlít. Milos Forman produkcióját anno megszórták Oscar-díjakkal, és mindenkiben élénken él Jack Nicholson, meg Louise Fletcher megdöbbentően mély játéka.

Ehhez képest jött Orlai Tibor producer, Znamenák István rendező, Zöldi Gergely fordító, és a színészek, aztán olyan szépen megoldották ezt a megoldhatatlannak tűnő feladatot, hogy a fal adja a másikat.

Példás lett a végeredmény! 

A zárt osztályon tengődő, bolondnak titulált pasasok sztorija szép csendben sorra kibontakozik a szenzációsan egyszerű díszletben. Velük röhögünk, és zokogunk, miközben mi magunk is "ápolttá" válunk a nézőtéren. 

Tiszta, tűpontos alakításokat kapunk a színészektől. Szabó Kimmel Tamás (McMurphy) pökhendiség mögé bújtatott rettegése, Kocsis Pál (Főnök) drámai múltja, és Jéger Zsombor (Billy) fájdalmas botladozása senkiben sem hagy majd kétséget. Péterfy Bori ismét kapott egy marhajó szerepet, ő játssza Ratched főnővért. Az első felvonásban még csak egy boldogtalan, száraz kóró, de ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy bukik elő belőle gyönyörűen a szánalomra méltó gonoszság. Valóban, döbbenetesen jól "dolgoznak" a színpadon. Ezt hívják SZÍNHÁZNAK, és SZÍNJÁTSZÁSNAK! 

Jéger Zsombor például fiatal kora ellenére olyan mélységeket hoz fel magából, hogy érdemes lesz odafigyelni rá, mert előbb-utóbb főcímként olvassuk majd a nevét! 

Tessék szépen elsétálni a Belvárosi Színházba, és megnézni az előadást, utána pedig lehet majd elgondolkodni az örök kérdésen: -Ki az őrült, és ki az ápoló?

Péterfy Bori így vall a szerepéről:

-Mi az izgalmas számodra a történetben, a karakteredben? Miért mondtál igent Ratched nővér szerepére?

-A Főnéni – ahogy a darabban nevezik – figurája egyrészt egy ikonikus figura, mindig érdekes számomra, hogy az ilyenekkel mit lehet kezdeni. Emiatt nyilván nagy kihívás is egyben, és azért is, mert nagyon keveset lehet róla tudni, kevés dologgal lehet megmutatni, hogy milyen. Izgalmas azon gondolkodni, hogyan lehet megtalálni vagy felvillantani az emberi oldalát, hiszen bármennyire beteg, van neki az is. Groteszk, torz nőalakokat mindig izgalmas játszani, ilyenkor az ember szembenézhet saját szorongásaival, a rosszabbik énjével.

-Mi kell ahhoz, hogy azt mondd egy karakterre: teljes mértékben a tiéd, pontosan érted és érzed őt?  

-A próbafolyamatok során jönnek olyan jelenetek, pillanatok, amikor az ember rögtön érzi, tudja, hogy mit akar, de olyanok is, amikor kevésbé biztos a dolgában. Az előadások alatt ugyanígy zajlik: ha egyetlen mondatot is másképp mondok, ahogy szeretnék, iszonyú ideges tudok lenni. Láttam egy dokumentumfilmet Isabelle Huppert francia színésznőről, aki megfogalmazta: jó, ha egy-egy előadáson két percre elégedett a színpadi teljesítményével. Az örök elégedetlenség a mozgatórugó; a munka általa mindig élő marad és mindig más lesz. Ha azt éreznénk, hogy hú, mennyire jó minden, akkor valószínűleg elunnánk egy idő után mindent, amit csinálunk.

-A rendező, Znamenák István és a McMurphyt alakító Szabó Kimmel Tamás szerint valójában Ratched nővér az igazi pszichopata a darabban. Egy másik aspektusban viszont ott van egy nő – egy vasakaratú, fanatikus diktátor-asszony –, aki minden erejével azon van, hogy, akár végletesen radikális eszközökkel is, de fenntartsa a rendet az alárendelt férfiak között. Te melyik oldaláról közelítesz?

-Már eleve furcsa a szituáció: egy nő uralkodik férfiakon. És ez még ma is furcsán hat. Annak ellenére, hogy a darab kapcsán nem merül fel a feminizmus kérdésköre, egy nagyon erős matriarchátus van benne jelen. Ez a való életben, napjainkban is nehéz kérdés. A színház is egy teljesen férfias szakma, hiszen, bárhogy is nézzük, a rendezők, a színházban dolgozók, sőt a szerepek nagy része férfiaké. Az ő pozíciójukból könnyű mondani, hogy a nő a pszichopata és ezzel meg is van oldva (nevet). Tény, hogy Ratched nővér nagyon beteg figura, viszont jóval több síkja van, mint pusztán az őrülete. Abban éli ki magát, hogy uralkodhat egy maroknyi emberen; a legkisebb hatalom is mámorító tud lenni egy olyan karakternek, akire ez hat. Emellett azonban egy nagyon frusztrált, elfojtott, beteg nő, aki férfiak között éli a mindennapjait, de nincs férje, nincs senkije, szexusa azonban még neki is van. Ott él húsz éve egy zárt osztályon, férfiakkal összezárva – el sem tudom képzelni, hogyan oldja meg a szexuális életét. Nyilván működnek benne érzelmek; azt a kérdést sem lehet megkerülni, hogy valószínűleg beleszeret McMurphybe és ezért nem akarja őt elengedni, ezért akarja ott tartani bármi áron. Így megy el a végsőkig. Mindezeken a rétegeken felül persze átszövi a darabot egy nagyon erős szimbólumrendszer, ami szabadság és elnyomás örök harcát jelképezi. De hát szimbólumot nem lehet játszani… Én az emberit keresem Ratched figurájában – az már a rendező feladata, hogyan áll össze és hogyan megy át a nagy üzenet.

(a fotók, és az interjú forrása: Orlai Produkciós Iroda)

Benedek Miklós újra nagypapát alakít

A nyári bemutató után októbertől a budapesti Belvárosi Színházban játsszák Gálffi László rendezésében az Aranytó című vígjátékot. Vári Éva mellett Benedek Miklós alakítja a főszerepet. Vele  beszélgettünk a produkcióról.

Akik ismerik a darabot, tudják, a történet főszereplője egy idős házaspár és az életükbe váratlanul megérkező unoka. Ön szerint mennyire forgatják fel egymás életét?
Többfelé indulhat el egy ilyen helyzet, a rendezői elképzeléstől és a színészek gondoltaitól függ, milyen irányba megyünk el pontosan. A karakterem egy hetven fölötti egyetemi professzor, a férfinak nem volt felhőtlen a kapcsolata a lányával, aki már negyven éves. Ennek oka, hogy keveset beszélgettek egymással, nyilván a papa elfoglaltságai miatt. A lány sokat próbálkozott, ám eddig nem sikerült párkapcsolatot létesítenie és gyereket szülnie. Most találkozott egy férfival, akinek van egy kiskamasz gyereke, akit elhoznak együtt az Aranytóhoz, az idős pár nyaralójába. Hirtelen nagyszülőkké válnak. Nincs tapasztalatuk, ráadásul nem is egy újszülöttet, hanem rögtön egy kiskamaszt kapnak ajándékba. Korábban nem tudták, milyen ragaszkodni egy gyerekhez, törődni valakivel, átadni neki a tudásukat. Hetven éves koruk felett jött el számukra ez az élmény. A nagyapa elviszi a srácot pecázni, könyvet ad a kezébe, megbeszélik, elkezdenek franciául tanulni, beszélgetnek a nőkről, a szexről. Új élet kezdődik a férfi számára, miközben a teljes leépülés közepén tartott már, a gyerek új lendületet ad számára. Az idős házaspár elkezd újra élni, talán kapnak még tíz évet az élettől.
Meglehet számukra még ez a tíz év? Rendbe jöhet az apa kapcsolata a lányával is?Lehetségesnek tartom. Úgy érkeznek a darab elején a nyaralóba, hogy az lesz az utolsó ott töltött nyaruk, a végén viszont azzal biztatja a feleség a férjét, hogy a következő szezont is a tóvidéken töltik majd az unokájukkal. Biztos vagyok benne, hogy egész télen erről álmodoznak majd.
Nincs könnyű természete az öregnek. Mi lehet a titka annak, hogy ilyen hosszú ideje jól működnek együtt, kitartanak egymás mellett a feleségével?
A nő elviseli a professzor állandó szekírozásait, mániáit, a halálfélelmét. Mindig aktív, inspirálja a férfit, dolgoztatja: menjen sétálni, szedjen szamócát, mozgassa meg az izmait. A férfi passzívabb, tudós, belül él. Véleményem szerint a magatartásbeli különbség, a két pólus és a szeretet tartja őket össze. Összetartanak jóban-rosszban. A darab színpadra állításakor nekünk pont az az egyik feladtunk, hogy megkeressük, miként bírták elviselni egymást ilyen hosszú időn keresztül. A nőnek tehetsége van hozzá, hogyan kell kezelni egy zsörtölődő embert?

Önnek mi az izgalmas a darabban és a mostani színpadra állításban?
Érdekes szakaszában tartok jelenleg az életemnek: egymás után negyedik alkalommal kapok nagypapa korú szerepet. Öreg operaénekest alakítok A nagy négyesben, az unokája városból való elköltözése ellen küzdő nagypapát A folyón túl Itália című darabban. Mindkettő az Orlai Produkciós Iroda előadása. A Madách Színházból a Játékszínbe kerülő Napsugár fiúkban pedig egy kiöregedett színészt alakítok. Érdekes sors mind. A nagy négyesben szintén együtt játszunk Vári Évával, az utolsó jelenetben feltesszük a kérdést, ha előadtuk a Rigolettot, mihez kezdünk utána? Egyszer Éva komolyan is megkérdezte ezt tőlem. Azt válaszoltam neki, eljátsszuk az Aranytavat. Elolvasta a darabot, megtetszett neki. Akkor született meg bennem a gondolat, színpadra kellene állítani.
Vagyis az Öné volt az ötlet?
Igen. Emlékeztem a filmváltozatra. Jól előadható színdarab: egyetlen helyszínen játszódik, kevés szereplővel.
Hogy summázták Vári Évával, hogy létrejött a folytatás?
Nagyon izgalmas munkában vagyunk benne, élvezetesek a próbák. Rengeteg a szöveg, hetven oldal, amit majdnem végig ketten mondunk el. Vannak félelmeink ezzel kapcsolatban. Ám szerencsére, lekopogom, én magam színészként és magánemberként nem tartok még abban az állapotban, ahol a professzor. (Nevet) Zöldi Gergely rafinált fordítást készített. Molnár Ferenchez hasonló a dramaturgia, gyorsváltásban szócsatáznak egymással a beszélgetők. Nagyon kell koncentrálnunk, mi következik. Nagyon rátalált a darabra a rendezőnk, Gálffi László, remek meglátásai vannak, jó tanácsokat ad nekünk. Mélyen belement a két öregember sorsába, a lányukkal és az unokával való problematikába. Az Aranytó megmosolyogtatja a nézőket, ugyanakkor meg is csavarja a lelküket. Ilyen A nagy négyes és A Folyón túl Itália is. Nagyon szeretem az ilyen típusú darabokat.
Több, mint harminc nyelvre fordították le, negyvennél is több országban játszották már el a darabot. Mi lehet a népszerűségének a titka?
Úgy tudom, hamarosan lesz egy újabb színpadi bemutatója Amerikában is. Mindig nagy sikert remélnek tőle. Legendás a Katherine Hepburn és Henry Fonda főszereplésével készült 1981-es filmváltozat. Érdekes, a húsz évvel később, Christopher Plummerrel és Julie Andrews-szal készült remake nem bizonyult olyan jó filmnek. Véleményem szerint ez a történet inkább színpadra való.

Jobban lehet színházban játszani?
Az érzelmek változásait jobban lehet követni a színpadon. A filmet egyszer felveszik, utána megváltoztathatatlan. A színpadon, ha másképp gondolunk valamit, bele tudjuk vinni a játékába. Ez a darab nagyon alkalmas többféle variáció bemutatására. Egyik nap játszhatjuk kicsit groteszkebbül, másnap drámaibban, harmadik nap könnyedebben. Természetesen mindig ugyanaz az alaphelyzet, ám van lehetőség kisebb hangulati variálásokra.
Különböző előadásokat láthat így a közönség?
Elképzelhető, hogy néhány jelenet eltérő lesz különböző estéken. A színház mindig aznapi.
Elégedett a most játszott szerepeivel? Említette, hogy egymás után nagypapa korú feladatok találják meg.
Abszolút. Jó színészdarab mind, jó szerepekkel. Vígjátékok, ám mindegyikben van lehetőség többfajta színt megmutatni. A színész egész életében tanulja a szakmáját, most Gálffi Lászlótól is hasznos instrukciókat kapok: többek között azt, ne gesztikuláljak annyit, ne mozgassam annyit a kezeimet.
Segíti a közös munkájukat, hogy ő is színész?
Nem vagyok rendeződicsérő típus, de nagyon tetszik a hozzáállása. Tudja mit vetett papírra az író, ahhoz ő mit szeretne hozzátenni, de semmiféleképpen nem kívánja megváltoztatni a szándékait, hű marad a szerzőhöz.

(forrás: Orlai Produkciós Iroda)

Szabó Kimmel Tamás újabb főszerepben

A Belvárosi Színházban októberben debütál a Száll a kakukk fészkére című darab, amelyben Szabó Kimmel Tamás alakítja a szimulánsként elmegyógyintézetbe kerülő, annak diktatúra-szerű struktúráját bomlasztó, öntörvényű McMurphyt. Karaktere kapcsán beszélgettünk vele felkészülésről, rendszerről és lázadásról, szerepekről, amelyeket nehéz levetkőzni és arról, szükséges-e, hogy egy előadás aktualizáljon.

-Amikor nemrég a Hair és Berger kapcsán beszélgettünk, arra a kérdésre, hogy te lázadónak tartod-e magad, azt válaszoltad: inkább felbujtó, provokatőr vagy. Ha McMurphy karakterét nézzük, őt melyik kategóriába sorolnád?

-Inkább azt mondanám, McMurphy egy szélsőséges, gátlástalan alak, abból a fajtából, amilyenből nagyon sok mászkál köztünk. Teljesen önazonos: pontosan azt mondja ki, amit gondol és érez. Magasról tesz a szabályokra, folyamatosan próbálja áttörni a határait, a rá szabott korlátokat.

-Van olyan értelmezés, amely szerint ő afféle „csavargó Messiás”: nem pusztán dacból, szórakozásból, nem csak a saját, de sorstársainak érdekében is síkra száll a Főnéni ellen, szemeket nyit fel, ráébreszt, egyfajta – bár elég sajátosan megnyilvánuló – világjobbító szándékkal bomlasztja a diktatúrát.

-Nyilván van benne egy ilyen vonás is, de ezt még nem fejtettem meg. A legtöbb cselekedete nem jóindulatból ered, hanem abból a célból, hogy neki jó legyen, hogy a maga oldalára állítsa az ápoltakat a főnővérrel szembeni csatájában, hogy szövetségeseket keressen. Az Indiánnal való kapcsolata bizonyos szempontból különlegesebb, nagyjából ő az egyetlen, akit sikerül kimozdítania a - valójában megjátszott – katatóniájából. Milyen furcsa: valaki besétál a zárt osztályra és három perc alatt feltűnik neki, hogy ez az ember nem süketnéma, holott tizenegynéhány év alatt senki nem jött rá… Szóval, McMurphy lényének biztosan van egy olyan része is, amit nem az öncélúság vezérel, de alapvetően, a személyiségéből adódóan látja, hol a hiba abban a szabályok által működtetett rendszerben, ahova bekerült – ezeket a hibákat pedig mindenkinek jól odadörgöli az orra alá. Az viszont mindenképpen pozitívum, hogy az ápoltaknak legalább egy kicsit felnyitja a szemét. Vagy amit maga után hagy: hogy az Indián végre felvállalja magát és kiszökik. Ez biztosan neki köszönhető. De hát nagyjából ennyi a pozitív hozadéka az ő tetteinek, túl sok mindent nem ér el.

-Ha a zárt osztály falai között valódi emberi kapcsolatokról, barátságról nem is beszélhetünk, a közös ellenséggel szembeni indulat, összefogás legalább bajtársakká tehetné ennek a közösségnek a tagjait.

-McMurphyn kívül senki nem küzd, az ápoltak talán észre sem veszik, hogy olykor kezdik áthágni a szabályokat. Ő csak egy katalizátor, aki megbolygatja a benti életet, és inkább áttételesen, a viselkedésével, az általa behozott energiákkal rántja ki kicsit a bentieket a szarból, amiben tapicskolnak. De egyedül harcol, annak ellenére, hogy mindenki azt mondogatja: teljesen felesleges, amit csinál, a végén úgyis ő húzza a rövidebbet. Amikor fogad arra, hogy egy hét alatt kikészíti a főnővért, senki nem áll mellé. A betegeknek igazából pusztán izgalmas, hogy egy csata zajlik odabenn – végre valami történik. Egyébként sok karaktert ma már nem küldenének be a pszichiátriára a darabban szereplő betegségeikkel, erről beszélgettünk is egy szakemberrel. Ott van például a dadogó Billy Bebitt, akinek abból eredően vannak különféle frusztrációi, hogy nem sikerült leválnia az anyjáról. McMurphy rögtön átlátja a problémáját, összehoz neki egy légyottot egy örömlánnyal – látod, ezt például pont segítő szándékkal teszi. Miután lefekszik vele, a fiú felhagy a dadogással, egészen amíg Ratched nővér (Péterfy Bori) elő nem hozakodik és zsarolni nem kezdi őt az anyjával. Persze egy pszichoterápia sem úgy néz ki, mint majd a színpadon, ahol körbeülünk és mindenki elkezd beszélni a saját bajáról, a többiek meg szétszedik. Ez a Főnéni perverziója, aki így tartja a hatalmában a bezárt szerencsétleneket. A ’60-as évek Amerikájában a pszichiátria tudománya és módszerei még teljesen másként működtek, és részben a könyv hatására kezdődött el egy folyamat, amelynek során komoly változások történtek.

-Tehát a felkészülés része volt az is, hogy egy szakembertől pszichiátriai gyorstalpalót vettetek?

-A betegségekről beszélgettünk, a tünetekről, azok színpadon megjeleníthető jellemzőiről, a pszichiátria világáról akkor és ma; arról is szó volt, hogy néz ki egy elektrosokk-kezelés, mit okoz a lobotómia. Évtizedekkel ezelőtt bárkit beküldtek a zárt osztályra, akire kimondták, hogy márpedig skizofrén. Az antipszichiátriai mozgalom révén jutott el például odáig a tudomány, hogy egyáltalán definiálták, különválasztották egymástól a különféle betegségeket. Amerikában sokáig a kormány és a CIA is használta a betegnek nyilvánítottakat különféle kísérletekre. Ma már a bejutás is sokkal nehezebb egy ilyen intézménybe, az államilag támogatott egy hónap lejártával pedig kiteszik az embereket – persze nem azokat, akik nem tudnak felelősséget vállalni a tetteikért, de legnagyobb részüket szélnek eresztik, miután beállítják a gyógyszeradagjukat.  

-Bár a film öt Oscar-díjat nyert, nem volt túl jó ómen, hogy a McMurphyt játszó Jack Nicholson és a rendező, Milos Forman úgy összevesztek, hogy nem is szóltak egymáshoz, az operatőr volt köztük a tolmács. Nem értettek egyet abban a kérdésben, hogy vajon McMurphynek mekkora szerepe van a betegek fellázításában. Znamenák Istvánnal megvan a konszenzus a karakteredet illetően?

-Közösen gondolkozunk róla és nagyjából azonos véleményen is vagyunk a rendezés metódusairól, a játszani valóról, ezért is tudunk jól együtt dolgozni – értelmezésbeli különbségeken biztosan nem fogunk összeveszni. Nem is hiszem, hogy jobban tudnám értelmezni ezt vagy bármelyik darabot, mint ő, akinek azért van jópár év előnye, és nem mellesleg az, hogy kívülről látja, amit csinálunk.

-Nicholson anno depressziós lett a hat hétig tartó forgatás során. Gyakorlatilag beköltözött a stábbal a kórházba, jó néhány jelenethez az ottani betegek statisztáltak, neki pedig végig kellett néznie egy elektrosokk-kezelést is. Neked volt valaha olyan szereped, ami, ha nem is viselt meg ennyire, de mégiscsak rád telepedett?

-Persze, a Hamlet is, a Karamazov testvérek is ilyen volt. Azért mi már teljesen másképp tanultuk a színjátszást. Annak, amit Nicholsonék csináltak, az úgynevezett method actingnek a lényege, hogy már hetekkel a forgatás előtt „átalakul” a színész és a rá osztott karakterként éli a mindennapjait. Nemrég láttam is egy dokumentumfilmet Robert DeNiróról, aki szintén ennek a módszernek híve. Amikor a Dühöngő bikán dolgozott, a felesége már teljesen ki volt készülve, nem bírt vele otthon. Vagy ott van Heath Ledger a Jokerből - egy hónappal a forgatás előtt bevonult egy hotelszobába, és még akkor is kisminkelve mászkált, amikor éppen semmi dolga nem volt. Elhiszem, hogy ez meg tudja mászni az ember agyát, és a Száll a kakukk fészkének is biztosan lesz olyan előadása, ami után még hosszasan a hatása alatt leszek, de attól azért nem félek, hogy emiatt nem tudok majd fölkelni az ágyból.

-HHHol húzod meg a határt?

-Fogalmam sincs, nem tudnám megmagyarázni, hogyan és hol választom el. Arról szól a munkám, hogy egy hónapon keresztül ezekre a lelki hullámvasutakra készítem fel az idegrendszeremet. Olyan, mint amikor az ács dolgozik: a kezében, az ujjaiban van már a mozdulat, mekkorát kell ütnie arra a szögre, hogy pontosan bemenjen. Én az idegrendszerembe kódolom, hogyan tudom megcsinálni, megélni a fordulatokat úgy, hogy elhiggyék.

(Forrás: Orlai Produkciós Iroda, Dömötör Nikolett)

Hernádit most kötelező megnézni!!!

      Óriási sikerrel mutatták be a Belvárosi Színházban a Mindent Éváról című darabot, melynek főszerepében Hernádi Judit eddigi egyik legjobb alakítását nyújtja.  

     Ezúttal Pelsőczy Réka rendezte a filmről, és színpadról is ismert darabot, melyhez Zöldi Gergely fordított új szövegkönyvet. Senki sem mondta, hogy könnyű Bette Davis után eljátszani egy olyan szerepet, melyben ráadásul színésznőt kell alakítania a színésznőnek. Hernádi viszont mindig is bátor volt. Szerencsénkre. Bátor, és okos, de mindez semmit sem érne, ha nem lenne tehetsége. Senkihez sem hasonlítható, mert ő maga már fogalom. Érdekes ez, hiszen minden mozdulatát, hangját, rezdülését ismerjük, mégis mindig tud meglepően új lenni. Búg, és pillát rebegtet, mindeközben olyan mélységes fájdalom csillan meg a tekintetében, hogy a néző csak ül, és hálálkodik, amiért jegyet váltott az előadásra. Ahogy a szünetben mondta valaki a színház előtt dohányozva: "Tanítani kellene ezt a nőt a Színművészetin!" - Van ebben igazság. Vagy legalábbis elzavarni a színpadra vágyó lányokat erre az előadásra. Üljenek csak le, és nézzék, mit csinál a Hernádi! Varázsol! Én magam kifejezetten bírom az ő játékát, és megyek is, ha játszik valahol, de bevallom, utoljára a kilencvenes évek derekán láttam őt ennyire jónak, az Utazás az éjszakába című dráma anyaszerepében. Azt is megnéztem zsinórban vagy ötször, és így lesz ez most is...

    

A színésznő így vallott a bemutató előtt: - Az izgatott, hogy megértsem a szerepet és jól játsszam el. A színész érzi, mikor sikerült megfelelő állapotba kerülnie és mikor adós még. A színház mozgó dolog, a pillanat művészete. Attól, hogy bemutatunk egy előadást, nem jelenti azt, hogy teljesen készen van a produkció. Mindig van valami, ami átalakul, jobbá válik, vagy éppen elveszíti a jelentőségét.  A színészek folyamatosan foglalkoznak, gondolkoznak a szerepeiken. Úgy érzem, Margó megfejtésében jelenleg  90 és 100 százalék között járok. Biztos vagyok benne, hogy a későbbi előadások során is rá fogok még jönni új vonásokra. 

Ha valaki nem látta volna az Oscar-díjas filmet, a sztori röviden: Van Margó, az ünnepelt színpadi színésznő, aki veri az ötödik ikszet, de bomba teste van, ráadásul ragyog a színpadon. Otthon nem mindig ragyog. Retteg attól, hogy elhagyja majd a nála fiatalabb pasija, aki mellesleg sikeres rendező. Ebbe a helyzetbe lép be Éva. Első blikkre egy nyomorult sorsú lánykának tűnik, akinek az ad életkedvet, hogy minden este beül a színházba, és bámulja Margót. A lány egészen közel kerül a színésznőhöz, és annak sleppjéhez, aztán lassan kimutatja a foga fehérjét, és kiderül, hogy míg Margó a színpadon játszik, addig Éva a való életben visel maszkot. Rejteget valamit...

Zöldi Gergely meghagyta az eredeti színdarab vázát, szinte semmit sem írt át, de frappáns, finom szófordulatokkal színezte azt. Pelsőczy Réka nem akart valami gigantikus dolgot rendezőileg, hagyta, hogy a sztori vigye a nézőt, és hagyta játszani a színészeit. Hernádi mellett Kovács Patrícia a másik főszereplő. Láttuk őt már mindenféle szerepben, ezt is ügyesen megoldja, csak éppen az a kis szikra nincs meg benne, amitől nem akarom, és nem tudom majd elfelejteni az alakítását. Szikszai Rémusz, Mészáros Máté, Márton András, Egri Márta, és Rujder Vivien látható a további szerepekben. Pontosan, szépen kidolgozott karaktereket hoznak, és láthatóan örömmel dolgoznak, ami a játékukon is meglátszik. Jó őket látni.

Beszéljünk még kicsit Bercsényi Péterről is! Eddig főként bábszínészként ismertük, bár itt-ott láthattuk, hogy bábok nélkül is érdemes rá odafigyelni. No, ez a Bercsényi az, aki elsőként lép színre a Mindent Éváról új előadásában. Nőként! Mármint transzvesztitaként. Ott van is két perce a nézőnek arra, hogy elgondolkodjon, hogyan lett a harmadrangú primadonnából öltöztetőnővé fonnyadt szereplőből ezúttal ringó csípejű travi. És működik. Hogy működik-e? Pelsőczy olyan finoman pengeti a Bercsényi nevű hangszer húrjait, hogy ajándék minden perc, amit a színpadon tölt!

Hálás voltam még a rendezőnek azért, hogy ennyire pici térben, aligdíszletben mozgatta a színészeket. Eleinte zavaró, hogy a "tükrök mögött" csak halkan, és torzítva halljuk a hangokat, de az autós jelenet ötletessége még emiatt is kárpótolt. Köszönjük tehát Orlai Tibornak, hogy ismét ügyesen nyúlt valamihez, amiből nagy siker lesz, Pelsőczy Rékának, hogy megteremtette ezt a játékot Hernádi Judit számára, akinek végül azt köszönjük, hogy ő maga Hernádi Judit. 

(fotók: Mészáros Zsolt, Orlai Produkciós Iroda)

Kovács Patrícia: Az ítélkezés a néző dolga

Hol van a határ egészséges és veszélyes rajongás között? A Mindent Éváról című darab egyik főszereplője, Kovács Patrícia maga is csodálja a kolléganőit, ugyanakkor azt vallja, színésznők esetében különösen hasznos, ha nyitottan és kíváncsian tanulnak egymástól. A színházi világban játszódó, nőkről, generációkról és pozícióharcokról szóló színdarabot szeptember 11-én mutatja be az Orlai Produkciós Iroda a Belvárosi Színházban.

- Rajongtál valaha annyira lelkesen bármikor valakiért, mint Éva a darabban?

- Nekem is voltak, vannak kedvenc  színészeim, ám össze nem hasonlítható a rajongásom Éváéval, véleményem szerint ő már átbillen a betegesség oldalára. Feltétel nélkül imádja a darabbeli színésznőt, Margót, idejét és pénzét áldozza azért, hogy kövesse minden városba, ahol fellép. Legalábbis ezt mondja magáról.

- Pelsőczy Réka, az előadás rendezője úgy fogalmazott: megérthető a lány minden cselekedete annak tudatában, hogy az érdekei vezérlik. Te hogyan vélekedsz erről a kérdésről? Szabad őt elítélni, negatívan gondolni rá?

- Én semmiképpen sem tehetem, nem ítélkezem. Ez csak és kizárólag a néző dolga. Réka végig azért küzdött a próbafolyamat alatt, hogy a lány a lehető legszimpatikusabbá váljon számunkra, megértsük, mit miért tesz. Minden cselekedetét az irányítja, hogy a színház és a színésznő közelébe férkőzzön. Mindent feltesz egy lapra, hiszen semmi más nincsen az életében. Van egy mondata is erről: „ha nem lennék itt, nem lenne hová mennem”.  Lehet, hogy lesznek olyanok, akik történetesen irigyelni fogják a kitartását, mi mindenre képes az ember, ha nagy energiákat fordít a céljai elérése érdekében. Ez a lány – többségünkkel ellentétben - nem fogja vissza magát, nem szorítja magát önmérsékletre. Lehengerlő és rendkívül tehetséges mindenben, amihez hozzáfog. Éppen ezért nem lehet egyszerűen azt mondani rá, hogy gonosz. Sokkal bonyolultabb lény ennél.

- Valószínűleg megvan az oka a sikerességének: szinte akadályok nélkül tud haladni a céljai felé.

- Igen, krimiszerű az egész történet, nem csak szórakoztat, hanem lélektani izgalmat is hordoz. Akkor dolgozunk jól, ha a néző egyszerre nevet, boldog, ijed meg és konspirál, mint egy Agatha Christie -regényben, vajon mi fog történni a következő pillanatban. Színészként izgalmas feladat eljátszani Évát, hiszen sokfélének lehet lenni a szerepben. 

- Két színésznői generációról szól a darab: a középkorúról és az őt követő pályakezdőről. Adódik a kérdés, szerinted, mennyit tudnak egymástól a színésznők megtanulni, ellesni a másiktól a pályájuk során?

- Nagyon szeretek olyan kolléganőkkel dolgozni, akikbe bele lehet feledkezni, akiktől érdemes ellesni a tudásukat, a rafinériáikat, a profizmusukat. Soha nem másolni akarok. Szerintem a világ és a színész is akkor érdekes, ha folyamatosan tanul a másiktól. Csodálattal nézem Hernádi Juditot az előadásban, mekkora díva, mennyire tudja uralni a teret, lehengerlő amennyire kiteszi a szívét estéről estére és közben folyamatosan kontroll alatt tartja önmagát és az előadást. 

- Van esetleg más kolléganőd, akivel kapcsolatban van emlékezetes élményed?

- Pályakezdőként játszottam a Nemzeti Színház Györgyike, drága gyermek című előadásában, gyönyörű estélyi ruhában kellett lejönnöm a lépcsőn, Törőcsik Mari mutatta meg, hogyan kell ezt csinálni. Nagyon megmaradt bennem ez az élmény. 

- Ő ajánlotta vagy te kérted a segítségét?

- Ő, mert fogta a fejét, hogy lehet olyan borzalmasan járni abban a szép ruhában. (Nevet.) Egy ideig tag voltam a Vígszínházban, sokat köszönhetek Eszenyi Enikőnek is, akitől szintén sok mindent elleshettem, azok az élmények is mind belém ivódtak. Azt gondolom, mindig nyitottnak kell lenni a tanulásra. 

- A darab másik témája a női kor változása. Nehezebb elfogadni egy színésznőnek az idő múlását, mint annak, aki nem színpadon dolgozik?

- Véleményem szerintem igen. Én magam is nemrég új szerepkörbe kerültem nem csak az életkorom, hanem a miatt is, mert gyermekem született. Megváltozott a nőiességem. Ezt el kell fogadni, sőt, szeretni kell. Egyensúlyban kell lennünk a saját testünkkel és lelkünkkel.  A mi szakmánk, a színészet kiváló terápia, megadatik számunkra, hogy az összes gyarlóságunkat, görcsünket feloldjuk a színpadon. Ebben az előadásban olyan formában is szembesülök az életkori változásokkal, hogy játszik velünk egy nálam fiatalabb színésznő, Rujder Vivien is, akiknek ugyanúgy Máté Gábor az osztályfőnöke, mint egykor nekem volt. Együtt öltözünk, óhatatlanul végigfut bennem, én milyen voltam 22 évesen. Hamvasnak, nyitottnak, gyermekinek és bájosnak látom őt. Furcsa és megtisztelő, amikor kérdez színházi praktikákról, például arról, hogyan fesse ki a száját, hogy mindkét oldalon egyforma legyen. Látom, jön már mögöttem is egy újabb generáció. (Nevet.)

(Forrás: Orlai Produkciós Iroda, Csicsely Zoltán, fotók: Mészáros Zsolt)