-Amikor nemrég a Hair
és Berger kapcsán beszélgettünk, arra a kérdésre, hogy te lázadónak tartod-e
magad, azt válaszoltad: inkább felbujtó, provokatőr vagy. Ha McMurphy
karakterét nézzük, őt melyik kategóriába sorolnád?
-Inkább azt mondanám, McMurphy egy szélsőséges, gátlástalan
alak, abból a fajtából, amilyenből nagyon sok mászkál köztünk. Teljesen
önazonos: pontosan azt mondja ki, amit gondol és érez. Magasról tesz a
szabályokra, folyamatosan próbálja áttörni a határait, a rá szabott korlátokat.
-Van olyan értelmezés,
amely szerint ő afféle „csavargó Messiás”: nem pusztán dacból, szórakozásból,
nem csak a saját, de sorstársainak érdekében is síkra száll a Főnéni ellen,
szemeket nyit fel, ráébreszt, egyfajta – bár elég sajátosan megnyilvánuló –
világjobbító szándékkal bomlasztja a diktatúrát.
-Nyilván van benne egy ilyen vonás is, de ezt még nem
fejtettem meg. A legtöbb cselekedete nem jóindulatból ered, hanem abból a
célból, hogy neki jó legyen, hogy a maga oldalára állítsa az ápoltakat a
főnővérrel szembeni csatájában, hogy szövetségeseket keressen. Az Indiánnal való
kapcsolata bizonyos szempontból különlegesebb, nagyjából ő az egyetlen, akit
sikerül kimozdítania a - valójában megjátszott – katatóniájából. Milyen furcsa:
valaki besétál a zárt osztályra és három perc alatt feltűnik neki, hogy ez az
ember nem süketnéma, holott tizenegynéhány év alatt senki nem jött rá… Szóval, McMurphy
lényének biztosan van egy olyan része is, amit nem az öncélúság vezérel, de
alapvetően, a személyiségéből adódóan látja, hol a hiba abban a szabályok által
működtetett rendszerben, ahova bekerült – ezeket a hibákat pedig mindenkinek
jól odadörgöli az orra alá. Az viszont mindenképpen pozitívum, hogy az
ápoltaknak legalább egy kicsit felnyitja a szemét. Vagy amit maga után hagy:
hogy az Indián végre felvállalja magát és kiszökik. Ez biztosan neki köszönhető.
De hát nagyjából ennyi a pozitív hozadéka az ő tetteinek, túl sok mindent nem
ér el.
-Ha a zárt osztály
falai között valódi emberi kapcsolatokról, barátságról nem is beszélhetünk, a
közös ellenséggel szembeni indulat, összefogás legalább bajtársakká tehetné
ennek a közösségnek a tagjait.
-McMurphyn kívül senki nem küzd, az ápoltak talán észre sem
veszik, hogy olykor kezdik áthágni a szabályokat. Ő csak egy katalizátor, aki megbolygatja
a benti életet, és inkább áttételesen, a viselkedésével, az általa behozott
energiákkal rántja ki kicsit a bentieket a szarból, amiben tapicskolnak. De egyedül
harcol, annak ellenére, hogy mindenki azt mondogatja: teljesen felesleges, amit
csinál, a végén úgyis ő húzza a rövidebbet. Amikor fogad arra, hogy egy hét
alatt kikészíti a főnővért, senki nem áll mellé. A betegeknek igazából pusztán
izgalmas, hogy egy csata zajlik odabenn – végre valami történik. Egyébként sok
karaktert ma már nem küldenének be a pszichiátriára a darabban szereplő
betegségeikkel, erről beszélgettünk is egy szakemberrel. Ott van például a dadogó
Billy Bebitt, akinek abból eredően vannak különféle frusztrációi, hogy nem sikerült
leválnia az anyjáról. McMurphy rögtön átlátja a problémáját, összehoz neki egy
légyottot egy örömlánnyal – látod, ezt például pont segítő szándékkal teszi. Miután
lefekszik vele, a fiú felhagy a dadogással, egészen amíg Ratched nővér (Péterfy Bori) elő nem
hozakodik és zsarolni nem kezdi őt az anyjával. Persze egy pszichoterápia sem
úgy néz ki, mint majd a színpadon, ahol körbeülünk és mindenki elkezd beszélni
a saját bajáról, a többiek meg szétszedik. Ez a Főnéni perverziója, aki így
tartja a hatalmában a bezárt szerencsétleneket. A ’60-as évek Amerikájában a
pszichiátria tudománya és módszerei még teljesen másként működtek, és részben a
könyv hatására kezdődött el egy folyamat, amelynek során komoly változások
történtek.
-Tehát a felkészülés
része volt az is, hogy egy szakembertől pszichiátriai gyorstalpalót vettetek?
-A betegségekről beszélgettünk, a tünetekről, azok színpadon
megjeleníthető jellemzőiről, a pszichiátria világáról akkor és ma; arról is szó
volt, hogy néz ki egy elektrosokk-kezelés, mit okoz a lobotómia. Évtizedekkel
ezelőtt bárkit beküldtek a zárt osztályra, akire kimondták, hogy márpedig skizofrén.
Az antipszichiátriai mozgalom révén jutott el például odáig a tudomány, hogy
egyáltalán definiálták, különválasztották egymástól a különféle betegségeket. Amerikában
sokáig a kormány és a CIA is használta a betegnek nyilvánítottakat különféle
kísérletekre. Ma már a bejutás is sokkal nehezebb egy ilyen intézménybe, az
államilag támogatott egy hónap lejártával pedig kiteszik az embereket – persze
nem azokat, akik nem tudnak felelősséget vállalni a tetteikért, de legnagyobb
részüket szélnek eresztik, miután beállítják a gyógyszeradagjukat.
-Bár a film öt
Oscar-díjat nyert, nem volt túl jó ómen, hogy a McMurphyt játszó Jack Nicholson
és a rendező, Milos Forman úgy összevesztek, hogy nem is szóltak egymáshoz, az
operatőr volt köztük a tolmács. Nem értettek egyet abban a kérdésben, hogy
vajon McMurphynek mekkora szerepe van a betegek fellázításában. Znamenák
Istvánnal megvan a konszenzus a karakteredet illetően?
-Közösen gondolkozunk róla és nagyjából azonos véleményen is
vagyunk a rendezés metódusairól, a játszani valóról, ezért is tudunk jól együtt
dolgozni – értelmezésbeli különbségeken biztosan nem fogunk összeveszni. Nem is
hiszem, hogy jobban tudnám értelmezni ezt vagy bármelyik darabot, mint ő,
akinek azért van jópár év előnye, és nem mellesleg az, hogy kívülről látja,
amit csinálunk.
-Nicholson anno depressziós
lett a hat hétig tartó forgatás során. Gyakorlatilag beköltözött a stábbal a
kórházba, jó néhány jelenethez az ottani betegek statisztáltak, neki pedig
végig kellett néznie egy elektrosokk-kezelést is. Neked volt valaha olyan
szereped, ami, ha nem is viselt meg ennyire, de mégiscsak rád telepedett?
-Persze, a Hamlet is, a Karamazov testvérek is ilyen volt. Azért
mi már teljesen másképp tanultuk a színjátszást. Annak, amit Nicholsonék csináltak,
az úgynevezett method actingnek a lényege, hogy már hetekkel a forgatás előtt „átalakul”
a színész és a rá osztott karakterként éli a mindennapjait. Nemrég láttam is
egy dokumentumfilmet Robert DeNiróról, aki szintén ennek a módszernek híve. Amikor
a Dühöngő bikán dolgozott, a felesége már teljesen ki volt készülve, nem bírt
vele otthon. Vagy ott van Heath Ledger a Jokerből - egy hónappal a forgatás
előtt bevonult egy hotelszobába, és még akkor is kisminkelve mászkált, amikor éppen
semmi dolga nem volt. Elhiszem, hogy ez meg tudja mászni az ember agyát, és a
Száll a kakukk fészkének is biztosan lesz olyan előadása, ami után még hosszasan
a hatása alatt leszek, de attól azért nem félek, hogy emiatt nem tudok majd fölkelni
az ágyból.
-Hol húzod meg a határt?
-Fogalmam sincs, nem tudnám megmagyarázni, hogyan és hol
választom el. Arról szól a munkám, hogy egy hónapon keresztül ezekre a lelki
hullámvasutakra készítem fel az idegrendszeremet. Olyan, mint amikor az ács
dolgozik: a kezében, az ujjaiban van már a mozdulat, mekkorát kell ütnie arra a
szögre, hogy pontosan bemenjen. Én az idegrendszerembe kódolom, hogyan tudom
megcsinálni, megélni a fordulatokat úgy, hogy elhiggyék.
(Forrás: Orlai Produkciós Iroda, Dömötör Nikolett)
