"Írhatnék az elmagányosodásról, a vélt vagy valós sérelmeink okozta rossz döntésekről, a világgal szembeni megfelelni akarásunkról. Hogy elég gyakran nem vesszük észre azt a szűk mezsgyét, amikor a kompromisszumaink megalkuvásba csapnak át. Vagy arról, hogy sok ember között is lehetünk elképesztően magányosak. Hogy annyira félünk önnön tükrünktől, meg a belső csendtől, hogy mindenféle „zajokkal” bástyázzunk körül magunkat. Én egy olyan előadást szeretnék létrehozni, amelyben ezeket a kérdéseket úgy járjuk körbe, hogy közben merünk röhögni magunkon. Hogy azért Quimby-zenék, mert nagyon passzolnak mindehhez." (Bori Tamás, rendező)
Az előadás női főszereplője, Szinetár Dóra így vallott a munkáról: - Nem volt kötődésem, és emlékeim sem korábbi Mizantróp előadásokról. A katonás előadásokból interneten
fellelhető részleteket, képeket láttam, de azt kell mondjam, hogy a mi
előadásunk tényleg annyira más lett, hogy szinte mindegy is, van-e
előadásemlékem. Nem zavarna egyébként az sem, ha lenne, mert nem szokott
befolyásolni, itt viszont annyira a nulláról indultunk, annyira
belőlünk találódott ki, annyira benne vagyunk mi a saját életünkkel,
vergődéseinkkel ezekben a karakterekben... Persze, beleírta ezeket
Molière is, igaz, nem mindig kerek mondatokban, de megtaláltuk benne
magunkat. Eddig nem sok előadás volt belőle, de színész és dramaturg
kollégák úgy fogalmaztak, hogy a mi előadásunkban az az érdekes és új,
hogy a főhősök szerethetők. Mert valljuk be, Alceste-et és Célimène-t
nem írta a szerző különösen szerethetőre, és ez a színpadon általában
két ordítozó, egymást maró embert eredményez, a közönség pedig kissé
megkönnyebbülve azzal távozik, hogy legalább rosszul jártak. Az, hogy
szerethetők, azért fontos, mert a néző azt a fajta színházat szereti, és
nézőként én is azt szeretem, ahol lehet valakinek drukkolni, ahol
mehetünk valakivel.
forrás: OK Cast, Fidelio
