Nem
csak kibeszélik, hanem dalra is fakadnak nők a rákbetegségükről. Anat Gov Happy
Ending című darabjának főbb szerepeit Hernádi Judit, Margitai Ági, Bánfalvi
Eszter mellett Hegyi Barbara játssza, akivel korábban mindent bevállaló rocker,
most természeti gyógymódokban hívő szerepéről beszélgettünk. A darab nyári bemutatóját július 25-én
tartják a Szentendrei Teátrumban, a produkció szeptemberben a Belvárosi
Színházba költözik.
A darab négy hölgykaraktere
közül a tied igencsak formabontó mind a gyereknevelésben, mind a betegsége
kezelésében. Mennyire érzed magadhoz közel a figurát?
Miki nem volt különösebben jó anya, a saját önzése határozta meg az
életét. A rockbandákat kísérő lányok közé tartozott, mondjuk úgy, a fiúk
örömére volt ott. Utaztak és szívtak, nem foglalkozott azzal, hogy gyereke van.
A betegsége miatt találtak újra egymásra a lányával. Furcsán hangzik, de
bizonyos értelemben áldás ez neki, mert magához tért és rendeződött a viszonya
a gyermekével.
Akkorát fordul, hogy a
zűrös élete után most mindenféle természetközeli gyógymódokkal kerül
kapcsolatba, ezekben keresi a gyógyulást: búzafűlevet iszik, kipróbálja a tőgykenőcsöt.
Ismerjük a lemondó és a mindent kipróbáló beteget is. Az utóbbiban
akkora a gyógyulási, a túlélési vágy, hogy minden lehetőséghez nyúl, ami segíthet.
Ki tudja, melyik vezet eredményre? A gyógymasszőr, a reflexzóna, az Avemar vagy
a kurkuma? A küzdő beteg, ha elveszítené a hitét, azzal feladná a küzdelmet, az
életét is. Hernádi Judit, a színésznő karaktere ez a típus a darabban, ő azt
mondja, addig szeretne jól élni, ameddig lehet, ami méltatlan, az már nem kell
neki.
Pont ez a legérdekesebb a
darabban. Négy nő különböző hozzáállását ismerünk meg a súlyos betegséggel kapcsolatban.
Minden szereplő mentalitása más, mi, alkotókegyiket sem minősítjük. Ám
ugyanaz a lényege mindegyiknek, nagy a baj és nem tudják, mi vár rájuk. A
különbség abban van köztük, milyen gondolatai és fizikai pallókat építenek a
túléléshez.
Miért jó szerinted, hogy
egy rákbetegséggel foglalkozó darab színre kerül?
A rák átszövi az életünket, mindenhonnan érkeznek a hírek, ki lett
beteg. Meghatározza a hétköznapjainkat. Azt hiszem, beszélni róla, látni, hogy
másnak is van ilyen problémája, megkönnyebbülés. A néző a saját életéből,
környezetéből ismerős témáról lát előadást. Nehéz téma persze, megütközést kelthet,
ugyanakkor hány színdarab és film szól a rákról, és milliók halnak meg benne.
Ha nem beszélünk róla, nem így történik?
Van egy plusz csavar még: a
Happy Ending zenés előadás lesz, dalokkal, szürreális képekkel. Ez talán a
legnagyobb merészség.
Ettől lesz igazán különleges a produkciónk. Lesz egy kórusos dalunk például
a kemoterápia mellékhatásairól: a haj hullásáról, a hasmenésről. Én előadok
majd egy szerelmi duettet a rákkal, ami egy jó pasi formájában jelenik majd
meg, a daganataim pedig a legkülönbözőbb helyekről kerülnek elő. Teljesen
abszurd ábrázolása ez a témának. Önmagáról, egy rákról szóló darabra nem
mondhatjuk, hogy szórakoztató, viszont, ha a rémességet kicsit kifordítjuk, már
igen. A kínon lehet nevetni. Előbb-utóbb elkezd az ember nevetni, amikor nem
tud szabadon mozogni az infúziójától. Kíváncsi vagyok, hogyan fogadják majd a nézőkezt
a teljesen egyedi hangvételt.
Szerinted tudtok bármiben
segíteni?
Annyiban, ha beszélünk róla, már oldjuk a feszültséget. Rengeteg
pozitív példát is látunk magunk körül, ki is lehet jönni a betegségből. A darab
elmegy egészen az önrendelkezés jogáig: kérünk-e kemoterápiát vagy sem. A kérdés
az: kinek az életét éljük? A szerző a mellett érvel, a döntés legyen a
sajátunk.
Személy szerint te
egyetértesz ezzel?
Messzemenőkig. A választás az enyém legyen. Az én testemmel, az én
életemmel had rendelkezzek saját magam. Nagyon nehéz és félelmetes lehet az az
élethelyzet, amikor végleges döntést kell hoznia egy beteg embernek. Bámulom
azokat, akik a nem folytatás mellett döntenek. Ha én kerülnék ilyen helyzetbe, jobban
félnék. Elfogadnék minden segítséget, szeretnék meggyógyulni, talán akkor is,
ha leghátul tudnám, nincs esélyem. Nem tudnám harc nélkül elengedni az életemet.
A négy nő talán jobban
segít, bátorítja egymást, mint az orvosok. Kicsit ridegnek, személytelennek
ábrázolja a darab az egészségügyet, az orvosokat.
A szereplők empatikusak egymással. Ez az egy csónakban evezés
effektusa. Sorsközösségbe kerülnek egymással azáltal, hogy ugyanazzal a
problémával találják magukat szembe. Hol megfogják egymás kezét, hol elengedik.
Meg kell érteniük a színésznő választását is, próbálják megóvni, aztán
elfogadni a döntését. A nők egymás között talán picit jobban meg is értik
egymást. A darab picit általánosan mutatja meg, hogyan tárgyiasítják az orvosok
a betegeket, ám közben meg kell értenünk az egészségügyben dolgozók szemszögét
is.
Napi tizenhat empátiát nem
nyithatnak magukban?
Nem, mert következő nap nem tudnának gyógyítani. Van néhány orvos
rokonom, azt mondják, ha minden beteggel együtt éreznének, akik a kezeik között
halnak meg, másnap nem tudnának munkába állni. Muszáj némi távolságot tartaniuk.
A „jaj, maga szegény” hozzáállás nem fér bele a praxisukba, ezért inkább nem
embereket, hanem problémákat látnak.
Haj nélkül, kopaszon
léptek fel az előadásban. Bátorság vagy segítség ez a színésznőknek?
Bonyolult lesz a dolog. Eltüntetjük a saját hajunkat, viselünk egy
kopasz parókát, majd azon rendes parókákat. Én például váltogatom is őket. Egy
színész képletes értelemben egyébként is meztelenül áll ki a színpadra,
megmutatja a gyengéit, a gonoszságait. Mindazt, amit az emberek leplezni
szoktak. Van egy furcsa színházi paradoxon: minél rosszabb egy szereplőnek,
annál jobb a színésznek. A külsődleges eszközök segítik a munkánkat, a
kopaszság tovább fokozza a meztelenséget.
Miki, a karaktered mondja:
csak a zenének van értelme az életben.
Szerintem ő nem zenei tehetség, nem ezért hanyagolta el a lányát,
hanem kapaszkodott egy gitáros vagy dobos gyerekbe. GoldieHawnnak és
SusanSarandonnak van egy közös filmje, az Örök
lányok. Ebben mindketten fiatalon „grupik” voltak, vagyis bandák után
futkorásztak, együtt szívtak, nézték a koncerteket, időnként megfektették őket.
Gondoljuk csak el, hány „grupi” lehetett MickJagger körül… Én ilyennek képzelem
el a darabbeli karakteremet.
A női darabokat igazán testközelből
ismerheted, a Pesti Színházban játsszátok a Sógornőket és a Mikvét. Van
sajátosságuk a sok női szereplős daraboknak?
Megvan a hangulatuk. A Sógornőket
17 éve mutattuk be, nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Ám nem mondanám, hogy
jobb ilyen darabot játszani, csak más a hangulatuk, mint a vegyes vagy csak csupa
férfi szereposztásúaknak. A Happy Endingben
azért van néhány férfi szereplőnk is.
Hogy tudtál elszabadulni a
Vígszínházból, ahol, ha jól számoltam, 14 féle darabban játszol?
Szerencsés helyzet, hogy nyáron próbáljuk és kezdjük el játszani a Happy Endinget. Aztán reméljük, ősszel
minél többször tudnak egyeztetni bennünket, színészeket.
Mennyire ismertétek
egymást korábban a produkció többi színészével?
Magam egyik színésztársammal sem dolgoztam még együtt korábban,
habár mindannyiukat ismertem. A Mephistoban,
amit átvett a Vígszínház a Nemzetitől, találkoztam Bánfalvi Eszterrel és Gergye
Krisztiánnal. Margitai Ágit gimnazista korom óta ismerem, segített felkészülni
a főiskolai felvételimre. Hernádi Judittal épp váltottuk egymást a Vígben,
amikor én odaszerződtem, ő akkor távozott. Nemrég Kern András Pesten születtemkoncertjén voltunk
mindketten vendégfellépők. Fekete Ernő pedig játszott nálunk az Othelloban, bár abban az előadásban én
nem szerepeltem.
Viszonylag ritkán játszol a
Vígen, „házon kívül.”
Ha lehet, megyek szívesen. Csak nehéz egyeztetni. A Rózsavölgyi Szalonban most is fut
Kolovratnik Krisztiánnal a kétszemélyes zenés estünk, a Pereg a film. Jól esik olykor máshol is lenni, szükség van ezekre a
kirándulásokra is.
