Drámákat ír, interjúkat készít, előadásokat tart. Volt már rádiós műsorvezető, de ha kell, akkor a keleti vallásokról is hosszasan beszél. Csomós Évával képtelenség egyszerre egyetlen dologról csevegni. Most is valami nagy dobásra készül, amivel hamarosan közönség elé áll...- Emlékszel még, hogy mi volt az első nyomtatásban is megjelent írásod?
- Tizenhárom éves koromban egy óvodabővítésről írtam cikket a városi hetilapban Gyulán, ahol élek. Nem volt különösebben tudatos, inkább természetes folyamat volt.
A legkisebb ellenállás felé mentem, ebben volt sikerélményem, ezért haladtam efelé.
- Verseket is írtál kamaszként?
- Inkább novellákat, a verseim nem voltak említésre méltók. De már elég fiatalon, és gyakran publikáltam különféle kulturális lapokban. Egy ideje pedig az a nagyon fontos számomra, hogy a megfelelő szavakat találjam meg, és azokat használjam.
- Színpadi műveid is ismertek. Hogyan kerültél kapcsolatba a drámaírással?
- A tizenhetedik születésnapomon mutattuk be az első két felvonásos, zenés darabomat, amiben harminchét ember játszott. Én magam írtam, rendeztem, és koordináltam az egészet. Ezt Gyulán, az akkori leghíresebb rock klubban adtuk elő. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem csinálok hasonlót. Aztán 1999-ben mentem éppen egy szegedi konferenciára előadni. Tudták, hogy írogatok darabokat, és kérték, hogy vigyek egy kétszereplős előadást. Megírtam, de hirtelen eltűnt a színész, akivel játszottuk volna. Hat nap alatt kellett egy teljesen újat írni, ráadásul monodrámát. Ami azért nagyon nehéz, mert én nem vagyok színész, azt pedig mindenki tudja, hogy egy estén át egyedül fenntartani a közönség figyelmét, hát az a legnehezebb dolgok egyike. A félelmeim ellenére annyira jól sikerült, hogy mire feleszméltem, már jártam az országot a darabommal, s a többi egyszemélyessel. Ez a „hat nap alatt darab” project akkor több médiumban is megjelent.
- Manapság pedig már nem csupán színházat csinálsz…
- Sok előadást tartok, a legkülönbözőbb témákban. Viszockijról és az orosz zenéről, indiai kultúráról, keleti filozófiáról, szabadúszó újságírásról, bármiről. Lassan húsz éve gyakorlom ezt, közben figyelek másokat, így pontosan tudom, hogy ki, miben és hogyan jön át a színpadról. Közben az is tudatosult bennem, hogy jó előadó vagyok. Ez nem nagyképűség, az lenne a baj, ha ennyi idő után nem tudnám. A kulcsot a hitelességnek tartom. Persze eközben minden előadónak meg kell küzdeni a nézők kegyeiért.
- Amikor te készítesz interjúkat művészekkel, akkor tudsz elfogulatlan lenni?
- Az interjúimban olyan témákról beszélgetek a színészekkel, amik egy civil beszélgetésben is témák lehetnek. A mozgatórugót keresem, ami a közlési vágyat elindítja, s azt, amitől a hitelesség - az adott ember életében - hosszú időn át megmarad. Ha a sallangoktól letisztítjuk, erkölcsi kérdésekhez jutunk, de gyakran valóban a színpad a kályha, amitől elindulunk, és amihez olykor vissza is térünk.
- Viszont a drámáidban is rendszeresen szerepelnek színésznők, vagy zenészek…
- Ez a hóhérakasztás miatt van. Egy patkolókovács élete ugyanolyan érdekes, talán jobban is kellene tudni róla, de a művész igazán különös lény. A civil tapasztalataiból, az érzéseiből dolgozik, és minden előadással vásárra viszi a bőrét. Ehhez szolgál számára mankóul az a technika, amit az egyetemen megtanítottak neki, vagy amit kollégáitól ellesett. Az csak annyi, mint a kutyának a póráz. Rendkívül tünékeny és megfoghatatlan terület ez, azért is érdekel annyira. Kiragadott, fontos pillanatokról szól. Mint az egész életünk, ami szintén pillanatokból áll össze, s azokból néhányat kiemelve emlékszünk vissza éveken át a fontos dolgainkra. Ha ezek jók, boldogságnak hívjuk.
- Ha más szövegét használja az ember, akkor is sajáttá kell tenni. Ha módomban állna, én sem adnám oda a soraimat olyan színésznek, aki csak letudja. Tessék abba beledögleni, azért írom olyanra! Nem beszélve arról, hogy az ő hitelessége is ezen múlik.
- Kicsit beszéljünk a privát életedről is. Tudom, hogy két nagy szerelmed van: a kacsa, és a kutya…
- De nem akármilyen kacsa! Olyan autót akartam, amit akár egy hajtűvel javíthatok az országút szélén. Ötajtós, cabrió, és vidáman kurblizom, ha nem indul. Ez a Citroen kacsában egyesül. A kutyám derékig kint a tetején, úgy poroszkálunk, nem kis feltűnést keltve az országban. A pumi önmagában bohókás a pamacs füleivel, így pedig különösen. Öt éve kreál meglepetéseket, nemrég pedig egy kóbor ebet is befogadtam, így már akkor sem unatkoznak otthon, ha valahova nem vihetem őket magammal.
- Elárulható már, hogy jelenleg mire készülsz?
- Egy régi vágyam válik valóra hamarosan, de egyelőre nem szeretnék erről többet kifecsegni. A tervek szerint áprilisban kiderül a nagy közönség számára is, hogy min dolgoztam az elmúlt hónapokban...
Részlet Csomós Éva „Hazafelé” című novellájából:
„ …Kinézett napszemüvege mögül. Útja során most nézett rá először a nőre, aki pedig meglepődve a visszajelzésen, lányosan elpirult. Pedig nem volt már fiatal. Nagyobb jóindulattal Vitályosnak az anyja is lehetett volna. Bár határozottan jól tartotta magát. Nem folytatta tovább a gondolatot. Torkán akadt a szó. Pedig Vitályosban most először moccant meg bátortalanul az érdeklődés útitársa felé. Döbbent várakozással nézte a nőt, az pedig tekintetét az előtte lévő üléstámlára tapasztotta. Nem látta, csak nézte. Olyan erősen, mintha nem szerette volna hallani ezt a kérdő tekintetet. Hallgattak.
Hallgatásukat nagy durranás, egy hirtelen fékezés, és az utasok morajlása szakította félbe. Durrdefekt. Kerékcsere. Ez eltart egy ideig. Soha jobb lehetőség a menekülésre. Ami most hirtelen nem is volt olyan sürgető. Leszálltak.
Vitályos magára szorította kabátját, s a csoporttól kicsit távolabb bandukolt. Minden lélegzetvétele nagy fehér párafelhőben hagyta el az orrát, száját. Cigarettára gyújtott. Nem is figyelte merre megy, cipője orrával rugdalta a fagyott földet. Valahol Győr határában jártak. Mögéje kerültek a többiek. Nem nézett fel, mert szemébe sütött a Nap. Bár nem volt melege a fénynek. „Milyen fekete a föld!” -gondolta ártatlan rácsodálkozással. A hidegtől nem tud leesni a hó. Fehér karácsonyuk se volt, az újév is ilyen feketén kezdődik. Eszébe jutott, hogy akkor látta utoljára ilyennek, amikor Rozsnyaival forgatták azt a filmet. Talán sose készült el. Vagy elkészült, csak betiltották. Na, nem mintha olyan fontos lenne tudni. Ennél fontosabbak is kimaradtak az életéből. Eleinte nem eredt a film sorsa nyomába, később meg már nem volt kitől, nem volt hogy megkérdezni. Épp, hogy kikerült a Főiskoláról, fiatalsága nagy hevével ment bele abba a filmbe. Mindent nagyon akart, és lehetőleg mindent azonnal. Főleg bizonyítani. A tehetségét, a nevét. Vitályos Andort akarta látni főcímen és szerepben, Vitályost, és nem a nagy Satzvilly Ferenc kicsi fiát. Mindent meg akart mutatni ezért. Győr határában forgatták a filmet, többnyire éjszakai jelenetei voltak, s életében nem fázott még úgy forgatáson, mint akkor, ott. Dideregve szívott egy nagyot a cigarettából, s messzire hajította a csikket. Utána nézett. Majd körülnézett. Ismerős volt a hely. Bár minden pucér, fagyos föld egyformának tud látszani. Bizonytalanul végigborzongott rajta a felismerés. „Csak nem?” Egy szál ingben kellett állnia a fagyos éjszakában, mert szerepe szerint titokban temették el filmbeli apját, az öreg Csonka Józsi bácsit. Nagyot szívott cigarettájából, majd a „sír” felé fordult, ahol felgyulladtak a fények, s a rendező elkiabálta magát: Felvétel!
A „halott” pedig forralt bort kortyolgatva nézte végig temetését, és könnyeitől megfagyott arcú „fiát”. Néhány évvel később Csonka Józsi bácsi már nem nézte végig saját temetését - bár ki tudja, nagy színész volt az öreg -, Ő pedig nem állt Szilviával az öreg sírja fölött. Olyankor legalább összejön a szakma. Mintha ez valaha is érdekelte volna. „Milyen fekete, Istenem!” -mondta akkor szerepe szerint Szilvia, aki úgy didergett, hogy valójában is a testével kellett melegítenie. Jól sikerült, mert néhány évvel később önszorgalomból és hétköznapokon is megtette. Nem is gondolta volna, hogy mik tudnak elindulni a fagyos fekete föld láttán, Győr határában. Most megismételhették volna a jelenetet. Igaz, nem éjszaka, és nem is a filmbéli apjával. Visszament a buszhoz. Továbbindultak.
- Tudja, sosem voltunk gazdagok – folytatta a nő néhány percnyi zötykölődés után, de Vitályos már nem érezte olyan idegesítőnek a hangját. Bámult ki az ablakon, nézte a rettenetesen fekete földet, s néha beengedte fülén a nő történetét. Az volt az első filmje. És sosem látta.
- Az Izabella utcában laktunk, közel a Körúthoz, és mikor összegyűjtöttünk egy kis pénzt, a nővéremmel mindig moziba mentünk. Nagyon szerettük a filmeket. Szépek voltak a színésznők, elnéztük ruhájukat, és ott próbáltuk meg elfelejteni - legalább csak egy kis időre - a valóságot. Beleéltük magunkat a szerepekbe, és már nem is volt miénk a nevünk, sorsunk, az életünk. A moziban töltöttük a hétvégéket, apám persze mindig szidott minket - kuncogott a nő -, hogy ezek a bolond lányok, mindig tekeregnek. De hát, ilyenek a fiatalok, nem?...”
