Egy színésznő, akinek nem számított a kora, csak az volt fontos
számára, hogy játszhasson, és jókedvre deríthesse a közönséget. Tábori
Nóra élete utolsó hónapjaiban is komédiázott, hogy így maradjon meg az
emlékezetünkben.
1928 június 15-én, Temesváron született a Szuba család kislánya, Nóra. Tízéves volt, mikor a szülei elváltak, és édesanyjával Békéscsabára költözött. Pályáját 1942-ben táncosnőként kezdte Szegeden, ekkor vette fel édesanyja vezetéknevét, és vált Tábori Nórává. Both Béla színiiskolájába járt, de évekbe telt, mire felfedezték a tehetségét. Szombathelyen, Pécsett, majd Győrött játszott, 1949-ben pedig Szegedre szerződött. Első komoly prózai szerepét Gorkij Ellenségek című darabjában játszhatta 1950-ben. A Vígszínházhoz - akkori nevén a Néphadsereg Színházához hívták, ő pedig boldogan költözött a fővárosba. Ötvenöt éven át hűséges is maradt az épülethez. Olyan partnerekkel dolgozhatott együtt, és léphetett színre, mint Berky Lili, Ruttkai Éva, Bulla Elma vagy Sulyok Mária, Földényi László, Pálos György, Ajtay Andor, Somogyvári Rudolf, Benkő Gyula, s ezek a kitűnő művészek nagy hatással voltak a fiatal színésznő pályájának alakulásában, művészi fejlődésében.
Ő formálta meg egyebek mellett kezdetben Moliere Tartuffe-jének Mariannje-ját, vagy Kárpáthy Gyula Zrínyi című darabjában a szőke parasztleányt, Eszéki Marit.
1955 május elején Dihovicsnij szovjet humorista Nászutazás című vígjátékának női főszerepét játszotta. 1956 októberében Anouilh Antigonéjának női főszerepére készült, nagy odafigyeléssel, melyről akkoriban így nyilatkozott: "- Soha még így nem próbáltam. Hetek óta lelkileg is lábujjhegyen járok. A darab és a rendező, Ajtay Andor teremti meg ezt a csodálatos, áhítatos hangulatot. Ha szophoklészi és az anouilh-i Antigoné közötti különbséget nagyon kifejezően akarom érzékeltetni, akkor azt mondhatom, hogy Szophoklész ércből öntötte hősét. Ez a görög asszony monumentális, lenyűgöző. Anouilh Antigonéja viszont azért született, hogy ennek a grandiózus nőnek az egyéniségét emberi közelségben, mindenki számára érthetően tárja fel. A sors vezérli mindkettő tetteit, de ez az újabb Antigoné emberibb, színesebb, gondolkodóbb. Benne felvetődik: igaza van-e, hogy minden áron meg akar halni, hiszen nagyon szereti az életet. A szophoklészi Antigonénk mellőz minden külsőséget. Töprengéseit, érzéseit a gondolat szüli, a néző füle hallatára elemzi egy hősnő belső életét. Soha sem volt még szerepem, amelynél ilyen kevés nehézséget éreztem volna. Emberileg megértem és elfogadom Antigoné szemléletét. Magam is hiszek abban, hogy az idő és az élet mindent megérlel, és ha nem is vagyok fatalista, én sem hagyom magam befolyásolni. Csak a tények győznek meg arról, hogy helytelen a véleményem és a cselekedetem - akkor változtatok azon."
1955 május elején Dihovicsnij szovjet humorista Nászutazás című vígjátékának női főszerepét játszotta. 1956 októberében Anouilh Antigonéjának női főszerepére készült, nagy odafigyeléssel, melyről akkoriban így nyilatkozott: "- Soha még így nem próbáltam. Hetek óta lelkileg is lábujjhegyen járok. A darab és a rendező, Ajtay Andor teremti meg ezt a csodálatos, áhítatos hangulatot. Ha szophoklészi és az anouilh-i Antigoné közötti különbséget nagyon kifejezően akarom érzékeltetni, akkor azt mondhatom, hogy Szophoklész ércből öntötte hősét. Ez a görög asszony monumentális, lenyűgöző. Anouilh Antigonéja viszont azért született, hogy ennek a grandiózus nőnek az egyéniségét emberi közelségben, mindenki számára érthetően tárja fel. A sors vezérli mindkettő tetteit, de ez az újabb Antigoné emberibb, színesebb, gondolkodóbb. Benne felvetődik: igaza van-e, hogy minden áron meg akar halni, hiszen nagyon szereti az életet. A szophoklészi Antigonénk mellőz minden külsőséget. Töprengéseit, érzéseit a gondolat szüli, a néző füle hallatára elemzi egy hősnő belső életét. Soha sem volt még szerepem, amelynél ilyen kevés nehézséget éreztem volna. Emberileg megértem és elfogadom Antigoné szemléletét. Magam is hiszek abban, hogy az idő és az élet mindent megérlel, és ha nem is vagyok fatalista, én sem hagyom magam befolyásolni. Csak a tények győznek meg arról, hogy helytelen a véleményem és a cselekedetem - akkor változtatok azon."
A nagy felkészülést igénylő darab óriási sikere azonban a forradalom miatt elmaradt. Legközelebb a Cyrano Roxanját alakította, majd következett a Gát a Csendes-óceánon című színdarab, amelyben a főhősnőt, Suzanne-t játszotta Bulla Elma partnereként. Ekkor figyelt fel igazán a közönség a már tíz éve a Néphadsereg Színházában játszó, és alapító tagnak számító színésznőre. Az Osztrigás Mici Petyponnéjaként legendássá vált, és már miatta vettek jegyet az emberek az előadásra. Tíz éven át következtek a remek szerepek, egészen 1966-ig, amikor a Várkonyi Zoltán rendezte Hóvihar című darabban kapott feladatot. Annak ellenére, hogy a próbák során, majd később az előadás alatt maguk a színészek dőltek a nevetéstől, a nézők faarccal ültek a széleiken, sőt sokan a szünetben haza is mentek. Nórát megrázta a bukás. Az igazi fordulópontot, az 1966. novemberében színre kerülő Egy fő, az egy fő című színdarab jelentette, ugyanis ebben az előadásban jelent meg először olyan figuraként, aki kellő öniróniával képes szemlélni saját magát. „- Bementem Várkonyi Zoltánhoz és kértem: hadd próbáljak meg karakterfigurákat játszani eztán. A karakterszínésznek nincs kora: játszottam már saját koromnál jóval fiatalabb és sokkal idősebb szerepet is. A színésznek ugyanúgy, mint bárki másnak - nem a külvilágban kell keresnie esetleges rossz helyzetének okait: elsőként saját magában, és onnan kell kiindulnia a gyógyulásnak is” - emlékezett vissza a színésznő erre az időszakra egy későbbi interjúban.
A direktor igazat adott neki, teljesítette a kérést. Tábori Nóra életvidámsága mindig kellő fegyelemmel és önmérséklettel párosult. Próbákra, előadásra pontosan érkezett, teljes szövegtudással, ugyanakkor a színpadon az egymás közti ugratásnak is híve volt.
Fergeteges humorát az alábbi történet is jól igazolja: Az 1967 decemberében színre kerülő A cilinder című színdarab záró előadásán, Tábori Nóra, Pécsi Ildikó és Tahi- Tóth László összefogtak annak érdekében, hogy a köztudottan megnevethetetlen Páger Antal arcára, mégis valamicske mosolyt csaljanak. Tervük szerint az előadás pofozós jeleneténél a kellékestől kért babszemeket mindannyian elkezdték kiköpködni, mintha az ütéstől a fogaik esnének ki. A kérdéses pofon elcsattant, de arra nem számítottak a művészek, hogy Páger rájött a cselre, és ő maga is babokat köpködött a színpadra. Tábori Nórából kitört a kacagás, olyannyira, hogy a színpadról kivonulva nekiesett az ajtó mellett álló konyhakredencnek, amelyről csörömpölve estek le a tányérok.
„- A Nagyvizit című darab takarítónőjeként hitelesebb alakítást nem nyújthatna”- mondta maga a szerző, Gyurkovics Tibor, majd így folytatta: „- Néztem rá a színpadon, mikor partvissal, vödörrel a kezében, kissé félrefordított, lehajtott fejjel megjelent, és rászólt a betegekre; akik panaszkodnak, hogy öt napja nem takarítottak. Megdöbbentem a fanyar arcon, a kézlegyintésen. Ennyire tudja, hogy én mit akartam?"
A színésznő nevéhez fűződött az Arzén és levendula című színdarab sikere is, amelynek Abby nénijeként több évadon keresztül szórakoztatta a Pesti Színház közönségét. A padlás című darab utánozhatatlan Mamókája is ő volt. "Öreg nénike, aki mindent tud az emberekről" - állt a darab szereposztásában Mamóka neve mellett, s valóban, Tábori Nóra emberi jellemformálásainak különlegessége mély emberismeretében rejlett. Számára egy egyszerű bevásárlás is egyfajta tanulmányútnak számított, akaratlanul is figyelte a sokak számára jelentéktelennek tűnő emberi reakciókat, például kinek milyen a járása, vagy ki milyen mozdulatokkal veszi ki a pénzét, veszi és teszi el a visszajárót. A csupa szív nagymamaként a színpadon átélhette mindazt, amire a hétköznapokban is úgy vágyott: a darab végére a magányos Mamóka szívébe zárta, és unokájává fogadta a szereplőket, s a közönséget is.
A film, és a Magyar Televízió is elkényeztette kiváló szerepekkel. Több mint negyven játékfilmben, valamint nyolcvannál is több tévéfilmben és filmsorozatban játszott élete során, jobbára karakterszerepeket alakítva. 1950-ben első filmszerepeként a Csillagosokban játszott egy epizód szerepet, de ez a mű sokáig dobozban maradt, és nem került közönség elé. Az első alkalom, amikor már találkozhatott is a néző az ő játékával, az a Gyarmat a föld alatt című filmben, Anna szerepe volt. Az 1959-ben elkészült Vörös tintában játszott tanárfeleségként volt alkalma először megmutatni igazán jellemábrázoló tudását és képességét. 1960-ban megkapta Tutajos mamája szerepét a Tüskevár című tévésorozatban. Az igazi áttörést a 70-es évek jelentették, több mint húsz filmet forgatott ez idő alatt. A Pendragon legenda, a "Fekete gyémántok, az Abigél, a Drága kis fiam, a Szépek és bolondok, mind emlékezetesek a nézők számára.
Aztán elkezdődött a közel huszonöt éven keresztül játszott sorozata is a tévében, az Antal Imre vezette Szeszélyes évszakok, amelyben rendszeresen tűnt fel Matildka és Amálka (Máthé Erzsivel). Kiváló rajzfilmek figuráit szinkronizálta, például a Hófehérben, a Sárkány és a papucsban, Az erdő kapitányában, de a Süsü című bábfilmben is hallhattuk jellegzetes hangját.
Aztán elkezdődött a közel huszonöt éven keresztül játszott sorozata is a tévében, az Antal Imre vezette Szeszélyes évszakok, amelyben rendszeresen tűnt fel Matildka és Amálka (Máthé Erzsivel). Kiváló rajzfilmek figuráit szinkronizálta, például a Hófehérben, a Sárkány és a papucsban, Az erdő kapitányában, de a Süsü című bábfilmben is hallhattuk jellegzetes hangját.
Utoljára, a Micimackó 2005-ös tévéfelvételén állt kamerák elé, nem sokkal halála előtt, melyről így vallott: - Nemrégiben a Nagy Könyv című MTV-s produkcióban is szerepeltem. Én voltam a Micimackóból Zsebibaba. A rendező, Alföldi Róbert ötlete volt, hogy én játsszam el ezt a kedves kis kengurugyereket. Mondhatom, jó kis karakterszerep volt, bár a nézők biztos nem rám számítottak ebben a szerepben. Nagyon élveztem, hiszen szeretem a Micimackót. Sosem értettem meg azokat kollégákat és nem kollégákat akik féltek az öregedéstől. Ha nem játszhatom el Júliát, eljátszom a dajkát. Amíg játszhatok, addig élek.”
2005 szeptemberében, hetvenhét évesen a Vígszínház nyílt napján még pogácsával kínálta a közönséget, aztán néhány hét múlva, végleg levonult a színpadról. Végakarata szerint szeretett édesanyja mellé került, de örökre itt hagyta számtalan feledhetetlen alakítását.
Kitüntetései:
Jászai Mari-díj (1957, 1961), Érdemes Művész (1975), Kiváló Művész (1981), Április Negyedike Érdemrend (1988), Pro Comedia-emlékdíj (1992), Déryné-díj (1993), Kossuth-díj (1994), Ruttkai Éva-emlékdíj (1994), Országos színházi találkozó díja (1994), Köztársasági Elnöki Aranyérem (1996), A Halhatatlanok Örök Társaságának tagjává választották (1996)
