"- Ő volt a legjobb játszótársam, gyerekkoromat
is beleértve. Én emberrel ennyit nem nevettem, nem hülyéskedtem, mint
vele. Ez éltette őt, és úgy látszik, jó partnerre lelt bennem. Ez
védekezés volt mindenféle rosszkedv, rossz hangulat ellen" - vallott Márkus a Színészmúzeumban, 1976-ban.
Márkus László Kiss Manyit tartotta a
legjobb magyar színésznőnek, gyerekkora óta rajongott érte, és amikor a
Madách-hoz kerül, elhatározta, hogy megszeretteti magát vele.
" -Érdekes ember volt, igazán nem kapaszkodott a földi dolgokba. Talán
attól kerültünk annyira közel egymáshoz, hogy ő ugyanolyan infantilis
maradt, mint amilyen én vagyok."
Számos bolondos, sőt őrült játékot találtak ki az évek során. Minden
mulatságossá lett, amit együtt csináltak. Mindig közösen vásárolták
például a karácsonyi ajándékokat. Komlós Juci így idézte fel azokat az
időket: " -Ha hármasban voltunk, mindig úgy éreztem, mintha az anyukája
lennék két rakoncátlan kisgyereknek."
A művésznő magánéletének bizonyos pontjára (vagyis Nyúl úr,
azaz Bakonyi Jánossal való kapcsolatára) még Márkus sem tudott hatással
lenni, akit néhány keserű tapasztalat hamar meg is tanított arra: csak ő
veszít vele, ha ezen megpróbál változtatni. Kiss Manyi nem "lelkizős"
típus, "nem adta ki magát", és Márkus ezért külön becsülte őt, sőt ez
segítette, hogy megbéküljön tulajdon zárkózottságával is. Élete vége
felé büszkén nyilatkozta:
" -Engem száz százalékosan nem ismert soha senki, ebben biztos vagyok.
És ez nem is baj, mert (félre ne értsen, nem akarom magam úgy
beállítani, hogy én mekkora nagy színész vagyok) az igazi nagyoknak
mindig volt valami titkuk, amit az ember soha nem tudott megfejteni. A
két eszményképemre gondolok, Kiss Manyikára és Pécsi Sanyira."
Szakmai önértékelése is erősödött, mert sem Kiss Manyi, sem Pécsi,
sem Márkus nem szenvedhette ugyanis azt, amit egymás közt csak
"lilaságnak" neveznek: az esztétikai magaslatokon fennhéjázó művészeket,
akik "mindent tudnak. Még alakítani is. Csak játszani nem."
És egyikőjük sem állhatta a szavalást, nemcsak művelni, hallgatni
sem: Pécsi Sándor nyugodtan bömböltethette a táskarádióját az öltözőben,
de csak addig, amíg a műsorban versmondásra nem kerül a sor.
Kiss Manyi temetéséről írta Huszti Péter: "A ceremónia végén a
mikrofonhoz lépett egy kitűnő előadó művésznő, és a szülőföld üzenetét
tolmácsolva egy kántáló siratóballadába kezdett. Az első szavak után
váratlanul egy kattanás hallatszott, s a mikrofon megnémult. A
temetőkapunál Márkus Laci mellé préselődtem, aki kibőgött szemekkel,
ravaszkásan rám mosolygott: - Mit szólsz, hogy még itt sem marad
nyugton!. Amint vers következett, nem széthúzta a mikrofonzsinórt?"
(forrás: szineszkonyvtar.hu)
