Péterfy Bori nem panaszkodik

Péterfy Borit, a Nemzeti Színház egykori színésznőjét a Szimpatika Magazin faggatta színházról, zenéről és tervekről...

Egyszer azt mondtad, hogy a rock’n’roll-t valamikor biztos abba kell hagyni, színésznő viszont a halálod napjáig lehetsz. Ezt komolyan gondoltad? A rock’n’roll nem arról híres, hogy abbahagyják, inkább belehalnak… Azért ez inkább a férfiakra jellemző. A nők hamarabb befejezik, vagy ha mégsem, az nem biztos, hogy szerencsés eset. Ez egy borzasztó sok energiát követelő munka, sok mindent be kell áldozni érte. Egy nőnek, főleg ha színpadon van, muszáj foglalkoznia az öregedés kérdésével. Valószínű, hogy a zenélésnek, a színpadi „frontasszonyságnak” lesz egy pillanata, amikor azt fogom érezni, hogy már nincs kedvem tovább csinálni. A színház viszont elképesztő meglepetéseket tartogat egy színésznő számára, kortól függetlenül.
Mennyire vagy tervezgető típus? Hogy látod magadat 60-70 évesen? Egy nagy házban, sok unokával, növényekkel és kutyákkal körbevéve?
Úgy biztosan nem! (nevet) Érdekes ez, mert egyfelől, a mi szakmánkban egyáltalán nem lehet tervezni, másfelől, én mégis ilyen vagyok. A zenekarral kicsit könnyebb, mert az elképzeléseinket általában menetrendszerűen meg tudjuk valósítani, legyen szó új lemezről vagy arról, hogy merre akarunk továbbfejlődni. A zenekar vezetője, zeneszerzője és producere is Tövisházi Ambrus egy személyben, vele szoktuk kitalálni és eldönteni, mi hogy legyen – persze az élet sokszor beleszól a terveinkbe. Nincsen mögöttünk kiadó vagy produkciós cég, aki diktál, és bár ennek megvannak a hátrányai is, de nekünk szükségünk van a szabadságra. A színház esetében – főleg ebben a mai, kultúraellenes világban – ez már nem annyira egyszerű. Az ember egyik nap kap egy telefont, hogy nincs tovább, másnap behívják egy castingra, és megkap egy szerepet… Semmit nem lehet előre tudni. Más lenne egy társulat állandó tagjaként, ugyanakkor olyan sok koncertünk van – hála istennek –, hogy így is alig tudok a zenekar és a gyereknevelés mellé bármilyen fellépést beszorítani. Persze az ember álmodozik... Nyilván akkor lennék boldog, ha 60-70 évesen csodálatos, a koromnak megfelelő szerepeket játszhatnék filmben és színházban is.

Van olyan konkrét szerep, amire nagyon vágysz?
Én mindig formabontó társulatokban dolgoztam, ahol állandóan valami újat kellett kitalálni. Ebben nőttem fel; mi soha nem egy klasszikus színház repertoárját állítottuk színpadra, ezért nincs is olyan konkrét karakter, akit szívesen játszanék. Inkább figurákat látok magam előtt, érzéseket, hangulatokat.
És mint énekesnő? Szeretnél egyszer százezer ember előtt énekelni?
Egy zenekar akkor boldog, ha képes minél nagyobb közönséget megmozgatni, minél több embert vonzani. Nekünk szerencsére nincs okunk panaszra, nemrég például Berlinben volt koncertünk. A filmfesztiválhoz kapcsolódóan az ottani magyar ház, a Collegium Hungaricum Berlin vezetője, Can Togay János minden évben megrendezi a Cinema Totalt – itt léptünk fel. A koncerten többen voltak a magyarok, de nagyon sok külföldi is eljött. Az emberben mindig van egy görcs attól, hogy vajon mennyit értenek meg a magyar dalszövegekből, de az előadás után órákig beszélgettem a közönséggel, és rá kellett jönnöm, hogy sikerült minden érzelmet átadni... Szóval, hatalmas élmény volt!
Lehet, hogy betörtök a nemzetközi piacra is?
Nem, mi egyáltalán nem tervezünk külföldi karriert. Az még azoknak a zenekaroknak is nehezen, vagy egyáltalán nem megy, akik kizárólag ezzel próbálkoznak, erre teszik fel az életüket. Egyszerűen csak nagyon jó érzés az, hogy amit az ember a barátaival csinál, az nemcsak itthon működik, hanem egy másik országban is hatással van az emberekre.
És neked soha nem fordult meg a fejedben, hogy máshol próbálj szerencsét? Elég kozmopolita alkatnak tűnsz, nem valószínű, hogy nehézségeid lettek volna a beilleszkedéssel egy másik kultúrában...
A szakmám nagymértékben a nyelvhez köt. Ha külföldön akartam volna színészkedni, azt a döntést sokkal korábban kellett volna meghoznom. Ha valaki ezzel kísérletezik, annak rá kell tennie az életét, kiköltöznie, nyelvet tanulnia, évekig castingokra járnia, „majdcsak lesz valami” alapon. Néhány kolleganőm megpróbálkozott ezzel, de nekem soha nem volt ennyire fontos, hogy külföldön csináljak karriert. Az egy egészen másmilyen élet. Ráadásul a Krétakörnek, a Nemzeti Színháznak és a zenekaromnak köszönhetően csodálatosan alakult a szakmai életem Magyarországon. A saját közegembe kapaszkodom, mert itt, és ebben vagyok itthon.

Soha nem végeztél főiskolát, mégis a legnagyobbakkal játszhattál együtt. Éreztették veled valaha, hogy te más, kevesebb vagy náluk?
Soha. Nálunk vagy az a színészi pálya menete, hogy leérettségizel, felvételizel néhányszor, előbb-utóbb felvesznek, és akkor színésznő leszel, vagy van a másik út, amin én is elindultam... de ez a járatlanabb. Nem mondom, hogy az elején nem szorongtam, de aztán nagyon hamar kiderült, hogy sok színészkolléga van, aki nem végzett főiskolát. Én soha nem éreztem egy percig sem, hogy bármelyik színházigazgató, színházi ember vagy színész a végzettsége alapján ítélte volna meg a munkatársát.
Mennyire vagy zenész, muzsikus? Mennyire vagy jelen egy szám születésénél?
Sokszor vannak zenei ötleteim, de egyáltalán nem vagyok sem zenész, sem zeneszerző. Sokkal inkább – ahogy viccesen mondani szoktuk – „múzsa” vagy „ihlető”. Mivel zseniális zenészek vesznek körül, eszembe sem jut beleszólni a zeneszerzésbe vagy a hangszerelésbe, ehhez külön tudás, tehetség és többéves tapasztalat szükséges. Viszont a próbákon sokszor én vagyok a „külső fül”, hiszen mindenki más a saját hangszerével van elfoglalva, csak én tudok odafigyelni az egész hangzására. Ilyenkor sokszor beleszólok, de ezek nem igazán szakmai észrevételek. Én mindig kihangsúlyozom, hogy alapvetően nem zenész vagyok, hanem színész.
Mire készültök most? Április 11-én lesz a hetedik szülinapi koncertünk az Akváriumban, erre biztosan sokat fogunk készülni. Aki teheti, jöjjön el, nagy buli lesz!

a teljes interjú az ALÁBBI LINKEN olvasható