Sándor Pál 1980-ban járt New Yorkban, hogy filmet készítsen az akkor 70 esztendős Karády Katalinról. A művésznő csak nehezen nyílt meg a rendező előtt, s a portré is rövidre sikeredett, ám a beszélgetésből a Filmvilág magazin egyik korabeli száma is közölt egy részletet.
S.P. – Hogyan lett színésznő?
K.K.
– Nem, nem akartam színésznő lenni, soha. Iskoláim elvégzése után
férjhez mentem. De ez a férjhez menés nem tartott sokáig. Úgy kezdődött,
hogy
Egyed Zoltánnal megismerkedtem egy társaságban, és vacsora közben azt
mondta nekem (énekelgettünk, ugye az ember iszogatott egy kicsit): „Én
magából színésznőt fogok csinálni.” Persze nevettem. Nemsokára
hazamentem, kezdődtek a telefonok Egyed Zoltán és én közöttem, és olyan
nagy erővel jött a kérésével, hogy elvitt engem Csathó Kálmánnéhoz.
Csathó Kálmánné, Aczél Ilona volt a tanárom, és Csathó Kálmán, Herczeg
Ferenc, Bajor Gizi. Náluk tanultam három keserves évig. Majd három év
után Aczél Ilona azt mondta, hogy elvisz Jób Dánielhez, a Vígszínházba,
bemutatkozni. És ott bemutatkoztam Herczeg Ferencnek egy Tilla című
egyfelvonásosában, Kamarás Gyulával. S akkor pár perc múlva le is
szerződtettek. Négy évig voltam a Vígszínház tagja, utána az Operett
Színházhoz kerültem. Fényes Szabolcs volt a direktorom.
S.P. – Melyik volt az első filmje?
K.K. – Az első filmem a Halálos tavasz volt. A második, szintén Zilahy-film: a Hazajáró lélek, Páger Antallal játszottam. A harmadik: Valamit visz a víz. Jöttek a háborús idők,
akkor a filmgyárba bevonultak a németek és elvittek engem. Három
hónapot töltöttem a Pest-vidéki börtönben. Nagyon sokat szenvedtem. A
tulajdonképpeni emberségemért.
S.P. – Konkrétan miért vitték el? Mi volt a vád?
K.K.
– Hát semmi különösebb vád nem volt ellenem, ugye akkor mondjuk ez volt
a divat, a neves embereket elvitték. Aznap, amikor kivittek a
filmgyárból, kis német pol-kocsin, láttam kitéve a plakáton a Machita című
filmemet, ami tulajdonképpen kémfilm volt. Lehet, hogy ezzel volt
összefüggésben, hogy engem elvittek három hónapig, bebörtönöztek… nagyon
szomorú sorsom volt nekem ott. Vallattak, fölvittek a Sváb-hegyre,
agyba-főbe vertek, a fogaimat kiverték. Nagyon sokat szenvedtem. Minden
reggel ez volt a reggeli. Fölvittek a Sváb-hegyre kínozni. Három hónap
után egyszerűen lejöttek értem és hazavittek, ugyanolyan pol-kocsin. S
ahogy hazakerültem, már a lakásom üres volt, nem találtam meg semmit
benne, perzsaszőnyegeimet, mindenemet elvitték.
S.P. – A háború után játszott színházban?
K.K. – Hogyne játszottam volna színházban, játszottam a Mayát, a Királynő csókját, az Operett Színházban a Sybillt és egy pár más operettet.
S.P. – Meddig?
K.K.
– Hát nem olyan hosszú ideig. Akkor megszűnt a sztárrendszer. Letettek
vidékre, és minden héten koncertet kellett adni vidéken kocsmákban, ahol
a sörösüvegeket dobálták hozzám. Hát ez volt. Megszűnt a sztárrendszer,
Karády fölösleges volt.
S.P. – Karády sztár volt?
K.K. – Úgy gondolom, igen.
S.P. – Miből derült ki, mit jelentett sztárnak lenni?
K.K. – Az emberek szeretetéből.
S.P. – Mit jelentett konkrétan mikor érezte meg először azt, hogy népszerű?
K.K. – Hogy mikor éreztem meg először? Azt akkor talán, amikor a Halálos tavasz című filmem kijött. 1940 elején.
S. p. – Most Magyarországon úgy emlékszünk önre, mint énekesnőre, nem mint színésznőre. Ez rosszul esik?
K.K.
– Nem, nekem lényegében mindegy, hogyan gondolnak rám, csak fontos,
hogy érezzem szeretetüket. Hát hallom a híreket, jönnek levelek, jönnek
újságcikkek, jók, rosszak, vegyesen. És én nem haragszom a Földes
Annákra a rossz kritikák miatt, ez is előfordul.
S.P. – Milyenek voltak azok a dalok, amiket elénekelt?
K.K. –
Szívhez szóló dalok voltak. A fiatalság még ma is szereti, és én nem
úgy éneklem, mint például azok az énekesek, akik… Én átéltem az egyszerű
kis dalokat, és a szívemből énekeltem. A lelkemet tettem egy-egy kis
egyszerű dalba.
S.P. – Kikkel filmezett együtt, kikre emlékszik?
K.K. – Főleg Jávorral csináltam a legtöbb filmemet. Jávor Pállal, Szabó Sándorral, azután Páger Antallal, sok kedves kolléga.
S.P. – Hány filmet forgatott?
K.K. – 42 magyar filmet csináltam.
S.P. – Más filmben játszott, mint magyar filmben?
K.K.
– Nem. Ez a mostani, amit maguk forgatnak, ez is magyar film. Volt egy
próbafelvételem, akkor ki akartak vinni Németországba az első filmem
után, az UFA-hoz, de nem vállaltam. Nem akartam eljönni otthonról.
S.P. – Volt egy kérése, amikor elkezdtük forgatni a filmet…
K.K.
– Jaj, hogy közeli fotográfiát ne csináljanak rólam, mert nem
szeretném. Nem szeretnék rossz illúziót adni a publikumnak, a
barátaimnak, az embereknek, a nézőknek, és ezért nem kívánom, hogy
közeli fotográfiát csináljanak rólam.
S.P. – Hogyan szeretne megmaradni a nézők emlékezetében?
K.K. – A régi filmjeimben, ahogy azokban látnak.
