- Egészen kissrác voltál, mikor először láttalak színpadon, a Valahol Európában című darabban. Ez volt az első szereped?
- Tulajdonképpen igen, bár előtte is ugrándoztunk a színpadon a bátyámmal gyerek statisztaként. Az Anna Karenina 1992-es ősbemutatóján Szerjózsát énekeltem, aztán a Miss Saigonban is statisztáltam.
- Evidens volt, hogy színész leszel, vagy civil szakmában is gondolkodtál?
- Voltak vágyaim, a jogászkodástól a rendezvényszerzőig, és titkos ügynök is akartam lenni gyermekkoromban, de a színház -mint játék, és örömszerzés mindig állandó volt nálam.
- A musicaleket még megértem, de mi vonz egy huszonéves srácot ilyen szinten az operettek világához?
- Az operettek zenéje, és stílusa igazán nem sokban különbözik egy musicaltől. A zene megszólal, és eljut a szituáció egy olyan szintig, amit már nem lehet szavakkal kifejezni, ezért elkezdenek a szereplők énekelni. Lehet jól operettet játszani jól megrendezett darabokban, és ennek olyan a hatása, amit lehet szeretni. Ha elhívnak egy fellépésre, biztos, hogy eléneklem a Délibábos Hortobágyon-t, a Hajmási Pétert, vagy a Jaj, cicát. Ezeket a dalokat a huszonévesek is imádják, és éneklik velem.
- Ez egy misszió is, amit ti az Operettszínházban csináltok, hiszen a musicalimádó tini lányok miattatok rászoknak az operettekre is…
- Előfordult, hogy megnézték velem délután a Marica grófnőt, aztán este az Oltári srácokat. Végigkísért harminc rajongó lány, és mind a két előadást szerették. Nem feltétlenül misszióként éljük mi ezt meg. Szeretjük csinálni mindkét műfajt, az már csak egy ráadás, hogy a közönségből esetleg néhányan azért ülnek be egy operett előadásra, mert tetszettünk nekik valamelyik musicalben.
- A musical is, de az operett mindenképpen erősen igénybe veszi a fizikumot is, hiszen már-már akrobatikai elemeket is bemutattok. Sokat kell gyötörnöd magad edzésekkel?
- Szerencsés alkat vagyok, és talán a hiperaktivitásomnak is köszönhetem, hogy nem fáraszt a mozgás. Karbantartanak a próbák, az előadások. Nekem ez az életem, és ez huszonnégy órás elfoglaltságot kíván. Minden a színház, és a fellépések körül forog, mert ez a szenvedélyem, a szó legnemesebb értelmében. Nem azért ütünk most sem a Mai Manó kávézóba, mert ez a kedvenc helyem –bár nagyon szeretem is, hanem mert szemben van a színház. A közelben is lakom, hiszen rengeteg időt töltök az Operettben. Reflexszerűen mondogatom magamban napközben az esti előadás szövegét, így nincs is hirtelen átmenet, ha belépek a művészbejárón.
- És mi történik nyáron, amikor zárva a színház? Hogy bírod a tétlenséget?
- Szó sincs tétlenségről! Július 8-ig tart a színházban az évad, utána utazom Szegedre, ahol a Bajazzók című operában énekelek. Aztán úgy néz ki, hogy Londonban is lesz fellépésünk, és Baján is játsszuk a Miss Saigont. Elvileg augusztustól próbálok egy új darabot, de erről egyelőre nem beszélhetek még. Mindezt egybevetve, talán két hetem marad nyáron, amikor elmehetek a barátaimmal nyaralni, de előfordulhat, hogy ez is meghiúsul néhány fellépés, és a turné miatt, amiben Brasch Bence és Kocsis Dénes kollegáimmal szerepelek. Most vettünk fel egy pop verziót a Szóló Szaxofon című dalból Dancs Annamarival, ez is hamarosan eljut a rádiókhoz.
- Miért van az, hogy a musical színészekre még mindig sokan húzzák a szájukat a szakmából?
- Valamitől a mi munkánk irányába van egy lenézés a prózai színészek felől. Azt gondolják, hogy ez a „könnyű műfaj”. Tény, hogy a zene erejével sokkal elementárisabb reakciókat lehet kiváltani a közönségből, de ne felejtsük el, hogy nekünk is hasonló mennyiségű szöveget kell megtanulni, koreográfia van, és hangilag sem csúszhatunk el a zenétől. Amit egyszer megírt egy zeneszerző, azt illik ugyanúgy visszaadni, és ehhez tudni kell énekelni. Kialakulnak sztereotípiák, de ha valamit jól csinálnak, akkor az siker lesz. A rossz előadásokra nem megy be a közönség, akár prózai, akár zenés darabról legyen szó.
- Mindenki „Kiskeróként” emleget. Mit gondolsz, meddig marad még rajtad ez a becenév?
- Nagyon remélem, hogy minél tovább így lesz ez, hiszen ez azt jelenti, hogy van egy „nagy Kero” az életemben. Érdekes, hogy engem előbb szólítottak így, mint őt. Amióta élek, így élem az életem: az apám rendező, magas beosztásban van, és én ebben nőttem fel. A színházban nekem ő az igazgatóm, otthon pedig az apám. Volt időszak, amikor meg akartam felelni, és arra vágytam, hogy elismerjenek a kollégáim. Ma már ez nem okoz bennem problémát, engedem, hogy esténként ezer ember döntse el a nézőtéren, hogy tehetséges vagyok-e.
- Előadás után pedig tucatszám várnak a lányok a Mozsár utcai kijáratnál. Nem terhes ez a rajongás?
- Borzasztó nagyfokú szeretet ez, ami feltölti az embert. Van, hogy én is fáradtan jövök ki este a művészbejárón, de azonnal tudatosul bennem, hogy igazából azért teszem a dolgom, hogy örömet szerezzek az embereknek. Akkor már én is mosolyogva adok aláírást bárkinek, aki ott vár rám.
- Minden színházban vannak fiatal, helyes színészek, mégis itt van a legnagyobb „sztárkultusz”. Mi lehet ennek az oka?
- Csak azt tudom erre válaszolni, hogy ez a zene hatalma. Régen is kifogták a lovakat a primadonnák kocsija elől, és itták a pezsgőt a cipőjükből. Ennyivel nagyobb a zenés színház ereje. Azt szoktam mondani, hogy ha a világon ugyanabban a pillanatban mindenki egyszerre énekelne, akkor nem lennének háborúk. Lehet, hogy fegyverrel a kezükben állnának az emberek, de énekelve biztosan nem lőnének másra. A zene elrepít egy csodálatos világba.
- Közben pedig a legnagyobb musicalek véres drámákat, és rettenetes sorosokat mutatnak be…
- Éppen a Miss Saigonnál éreztem azt, hogy az első két meghajlásnál még nem tapsol annyira a közönség. Nem értettem, hogy mi a baj. Rá kellett jönnöm, hogy akkor még a darab, a drámai történet hatása alatt vannak, s csak utána kezdenek fejvesztve tapsolni.
- Van olyan szerep, amit mindenképpen szeretnél a magadénak tudni?
- Igazából szerepálmom nincs. Tizennyolc évvel ezelőtt még statisztáltam a Miss Saigonban, most felváltva játszom Chris és Thuy szerepét, jó lenne, ha mondjuk tíz év múlva a Professzort is megkaphatnám. Az boldogsággal töltene el. Egyszer majd szeretnék prózát is játszani, de erre most időm sem lenne.
- Beszéltünk már operettről, musicalről, operáról, de mi a helyzet a popzenével? Nem akartál még önálló lemezt csinálni?
- Vágy is van bennem, és kaptam is már ilyen ajánlatot. Most keresgetem azt a stílust, azt a vonalat, amiben tud majd születni egy olyan produkció, ami időtálló lehet. Nem önmegvalósítani akarok, arra itt van a színház. Nem popénekes akarok lenni, hanem előadóművész. Máté Pétert, vagy Cserháti Zsuzsát tudom példaként említeni, az általuk elkezdett úton járnék legszívesebben. Facsarják meg az emberek lelkét az én dalaim is!
- A West Enden a kollégáid akár évekig játszanak egy-egy darabot, de csak azt az egyet. Te alkalmas lennél ilyen munkára?
- Istenadta nagy áldás, hogy a miénk repertoár színház. Egy hónap alatt akár tíz különböző figurát, sorsot is eljátszhatok ugyanazon a színpadon. Klezmer musical, operett, worldmusical -az Operettszínházban mindenben játszhatunk. Nem bírnám, hogy csak egy darabban énekeljek éveken át, minden este.
- A nyári elfoglaltságaidat már felsoroltad, de mi vár rád az új évadban ősztől?
- Mága Zoltánnal turnéra indulunk egy nagyszabású show-val, aztán jönnek az újabb szerepek. A Marica Grófnő felújításában játszom, aztán visszajön műsorra az Elisabeth, majd a Viktória, és egy teljesen új darab: az Ördögölő Józsiás, mely Tamási Áron regényéből készül. Ez lesz a márciusi bemutatónk, utána pedig bemutatjuk a Ghost musicalt, ami az azonos című film alapján készült.
- Mi legyen a beszélgetésünk zárszava?
- Talán az, hogy iszonyatosan boldog nagybácsi vagyok! Április 21-én született a bátyám kislánya, Kerényi Liza. Nézd, a mobilom kijelzőjén tartom a fotóját! Fantasztikus csoda ő! Talán az apaság az egyetlen dolog, ami felül tudja múlni a művészetet.
a fotókért köszönet a Budapesti Operettszínháznak.
- Tulajdonképpen igen, bár előtte is ugrándoztunk a színpadon a bátyámmal gyerek statisztaként. Az Anna Karenina 1992-es ősbemutatóján Szerjózsát énekeltem, aztán a Miss Saigonban is statisztáltam.
- Evidens volt, hogy színész leszel, vagy civil szakmában is gondolkodtál?
- Voltak vágyaim, a jogászkodástól a rendezvényszerzőig, és titkos ügynök is akartam lenni gyermekkoromban, de a színház -mint játék, és örömszerzés mindig állandó volt nálam.
- A musicaleket még megértem, de mi vonz egy huszonéves srácot ilyen szinten az operettek világához?
- Az operettek zenéje, és stílusa igazán nem sokban különbözik egy musicaltől. A zene megszólal, és eljut a szituáció egy olyan szintig, amit már nem lehet szavakkal kifejezni, ezért elkezdenek a szereplők énekelni. Lehet jól operettet játszani jól megrendezett darabokban, és ennek olyan a hatása, amit lehet szeretni. Ha elhívnak egy fellépésre, biztos, hogy eléneklem a Délibábos Hortobágyon-t, a Hajmási Pétert, vagy a Jaj, cicát. Ezeket a dalokat a huszonévesek is imádják, és éneklik velem.
- Előfordult, hogy megnézték velem délután a Marica grófnőt, aztán este az Oltári srácokat. Végigkísért harminc rajongó lány, és mind a két előadást szerették. Nem feltétlenül misszióként éljük mi ezt meg. Szeretjük csinálni mindkét műfajt, az már csak egy ráadás, hogy a közönségből esetleg néhányan azért ülnek be egy operett előadásra, mert tetszettünk nekik valamelyik musicalben.
- A musical is, de az operett mindenképpen erősen igénybe veszi a fizikumot is, hiszen már-már akrobatikai elemeket is bemutattok. Sokat kell gyötörnöd magad edzésekkel?
- Szerencsés alkat vagyok, és talán a hiperaktivitásomnak is köszönhetem, hogy nem fáraszt a mozgás. Karbantartanak a próbák, az előadások. Nekem ez az életem, és ez huszonnégy órás elfoglaltságot kíván. Minden a színház, és a fellépések körül forog, mert ez a szenvedélyem, a szó legnemesebb értelmében. Nem azért ütünk most sem a Mai Manó kávézóba, mert ez a kedvenc helyem –bár nagyon szeretem is, hanem mert szemben van a színház. A közelben is lakom, hiszen rengeteg időt töltök az Operettben. Reflexszerűen mondogatom magamban napközben az esti előadás szövegét, így nincs is hirtelen átmenet, ha belépek a művészbejárón.
- És mi történik nyáron, amikor zárva a színház? Hogy bírod a tétlenséget?
- Szó sincs tétlenségről! Július 8-ig tart a színházban az évad, utána utazom Szegedre, ahol a Bajazzók című operában énekelek. Aztán úgy néz ki, hogy Londonban is lesz fellépésünk, és Baján is játsszuk a Miss Saigont. Elvileg augusztustól próbálok egy új darabot, de erről egyelőre nem beszélhetek még. Mindezt egybevetve, talán két hetem marad nyáron, amikor elmehetek a barátaimmal nyaralni, de előfordulhat, hogy ez is meghiúsul néhány fellépés, és a turné miatt, amiben Brasch Bence és Kocsis Dénes kollegáimmal szerepelek. Most vettünk fel egy pop verziót a Szóló Szaxofon című dalból Dancs Annamarival, ez is hamarosan eljut a rádiókhoz.
- Miért van az, hogy a musical színészekre még mindig sokan húzzák a szájukat a szakmából?
- Valamitől a mi munkánk irányába van egy lenézés a prózai színészek felől. Azt gondolják, hogy ez a „könnyű műfaj”. Tény, hogy a zene erejével sokkal elementárisabb reakciókat lehet kiváltani a közönségből, de ne felejtsük el, hogy nekünk is hasonló mennyiségű szöveget kell megtanulni, koreográfia van, és hangilag sem csúszhatunk el a zenétől. Amit egyszer megírt egy zeneszerző, azt illik ugyanúgy visszaadni, és ehhez tudni kell énekelni. Kialakulnak sztereotípiák, de ha valamit jól csinálnak, akkor az siker lesz. A rossz előadásokra nem megy be a közönség, akár prózai, akár zenés darabról legyen szó.
- Nagyon remélem, hogy minél tovább így lesz ez, hiszen ez azt jelenti, hogy van egy „nagy Kero” az életemben. Érdekes, hogy engem előbb szólítottak így, mint őt. Amióta élek, így élem az életem: az apám rendező, magas beosztásban van, és én ebben nőttem fel. A színházban nekem ő az igazgatóm, otthon pedig az apám. Volt időszak, amikor meg akartam felelni, és arra vágytam, hogy elismerjenek a kollégáim. Ma már ez nem okoz bennem problémát, engedem, hogy esténként ezer ember döntse el a nézőtéren, hogy tehetséges vagyok-e.
- Előadás után pedig tucatszám várnak a lányok a Mozsár utcai kijáratnál. Nem terhes ez a rajongás?
- Borzasztó nagyfokú szeretet ez, ami feltölti az embert. Van, hogy én is fáradtan jövök ki este a művészbejárón, de azonnal tudatosul bennem, hogy igazából azért teszem a dolgom, hogy örömet szerezzek az embereknek. Akkor már én is mosolyogva adok aláírást bárkinek, aki ott vár rám.
- Minden színházban vannak fiatal, helyes színészek, mégis itt van a legnagyobb „sztárkultusz”. Mi lehet ennek az oka?
- Csak azt tudom erre válaszolni, hogy ez a zene hatalma. Régen is kifogták a lovakat a primadonnák kocsija elől, és itták a pezsgőt a cipőjükből. Ennyivel nagyobb a zenés színház ereje. Azt szoktam mondani, hogy ha a világon ugyanabban a pillanatban mindenki egyszerre énekelne, akkor nem lennének háborúk. Lehet, hogy fegyverrel a kezükben állnának az emberek, de énekelve biztosan nem lőnének másra. A zene elrepít egy csodálatos világba.
- Közben pedig a legnagyobb musicalek véres drámákat, és rettenetes sorosokat mutatnak be…
- Éppen a Miss Saigonnál éreztem azt, hogy az első két meghajlásnál még nem tapsol annyira a közönség. Nem értettem, hogy mi a baj. Rá kellett jönnöm, hogy akkor még a darab, a drámai történet hatása alatt vannak, s csak utána kezdenek fejvesztve tapsolni.
- Van olyan szerep, amit mindenképpen szeretnél a magadénak tudni?
- Igazából szerepálmom nincs. Tizennyolc évvel ezelőtt még statisztáltam a Miss Saigonban, most felváltva játszom Chris és Thuy szerepét, jó lenne, ha mondjuk tíz év múlva a Professzort is megkaphatnám. Az boldogsággal töltene el. Egyszer majd szeretnék prózát is játszani, de erre most időm sem lenne.
- Vágy is van bennem, és kaptam is már ilyen ajánlatot. Most keresgetem azt a stílust, azt a vonalat, amiben tud majd születni egy olyan produkció, ami időtálló lehet. Nem önmegvalósítani akarok, arra itt van a színház. Nem popénekes akarok lenni, hanem előadóművész. Máté Pétert, vagy Cserháti Zsuzsát tudom példaként említeni, az általuk elkezdett úton járnék legszívesebben. Facsarják meg az emberek lelkét az én dalaim is!
- A West Enden a kollégáid akár évekig játszanak egy-egy darabot, de csak azt az egyet. Te alkalmas lennél ilyen munkára?
- Istenadta nagy áldás, hogy a miénk repertoár színház. Egy hónap alatt akár tíz különböző figurát, sorsot is eljátszhatok ugyanazon a színpadon. Klezmer musical, operett, worldmusical -az Operettszínházban mindenben játszhatunk. Nem bírnám, hogy csak egy darabban énekeljek éveken át, minden este.
- A nyári elfoglaltságaidat már felsoroltad, de mi vár rád az új évadban ősztől?
- Mága Zoltánnal turnéra indulunk egy nagyszabású show-val, aztán jönnek az újabb szerepek. A Marica Grófnő felújításában játszom, aztán visszajön műsorra az Elisabeth, majd a Viktória, és egy teljesen új darab: az Ördögölő Józsiás, mely Tamási Áron regényéből készül. Ez lesz a márciusi bemutatónk, utána pedig bemutatjuk a Ghost musicalt, ami az azonos című film alapján készült.
- Mi legyen a beszélgetésünk zárszava?
- Talán az, hogy iszonyatosan boldog nagybácsi vagyok! Április 21-én született a bátyám kislánya, Kerényi Liza. Nézd, a mobilom kijelzőjén tartom a fotóját! Fantasztikus csoda ő! Talán az apaság az egyetlen dolog, ami felül tudja múlni a művészetet.
KERÉNYI MIKLÓS MÁTÉVAL SZEMÉLYESEN IS TALÁLKOZHATTOK MÁJUS 20-ÁN, 15 ÓRÁTÓL A NEW YORK KÁVÉHÁZ SZÍNÉSZPÁHOLY CÍMŰ TALKSHOWJÁBAN. (BUDAPEST, ERZSÉBET KÖRÚT 9-11.) JEGYEK A szineszpaholy@postafiok.hu CÍMEN VÁSÁROLHATÓK 2500 FORINTÉRT, MELY EGY KÁVÉT ÉS EGY SÜTEMÉNYT IS TARTALMAZ.
a fotókért köszönet a Budapesti Operettszínháznak.
