"Reggeltől estig dolgoznék!"

Hafner Mónika neve fiatal kora ellenére ismerősen cseng a kortárs képzőművészet iránt érdeklődnek- és nem csupán Magyarországon. Nem lehet őt skatulyákba gyömöszölni, hiszen festményei, szobrai, domborművei egyaránt komoly erővel hatnak az emberekre.

A zene, a költészet, és természetesen a képzőművészet neves képviselői támadnak fel a művein. Kiállításai szép számmal vonzzák a látogatókat, legyen az Budapesten, Modenában, vagy Bolognában. Díjat nyert Milánóban, és itthon is. Hafner Mónika megszállottként dolgozik a budai műtermében, s ilyenkor egy egészen más szférában lebegve születnek kezei között a csodák. 

- Hogyan indult a karriered, hol tanultad a mesterséget?

- Festő  szakon tanultam a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában, a főiskolát pedig Milánóban végeztem, szobrász szakon. Onnan Athénba költöztem, ahol Erasmus ösztöndíjjal egy évig főleg márványt faragtam. Eltelt kint tíz év, és hirtelen úgy éreztem elég, összecsomagoltam és hazaköltöztem. Mondjuk ez jellemző rám, el is így mentem, meg Olaszországból Görögországba, hogy nem volt igazán megtervezve vagy –szervezve semmi. Persze aztán nem könnyű egy ilyen új helyzet, de kihozza az emberből a tartalékokat. Azért most nagyon jó itthon, annak ellenére, hogy persze sok csalódás is ért, meg nyilván sok minden  nagyon megváltozott.

- Ki voltak hatással a művészetedre?

- Elsősorban a mestereim, Károlyi Zsigmond, akinél még a kisképzőben rajzot tanultam, és Paolo Gallerani, aki a Brera Akadémián volt a mesterem. Ő egy nagyon jó szobrász, itthon sajnos nem ismerik. Szerencsés voltam, mert mindkét tanárom tényleg nagyon odafigyelt azokra a növendékekre, akik valamit komolyan akartak, anélkül hogy a saját elképzeléseit ránk erőltette volna, ami azért elég gyakori a művésztanároknál. Nagyon hálás vagyok nekik, rengeteget tanultam tőlük. Aztán persze nagyon hosszú lenne felsorolni azokat a művészeket, akik hatottak rám. Giacometti talán a legfontosabb közülük, sokat foglalkoztam vele, a szakdolgozatomat is róla írtam, több hozzá kapcsolódó munkám is van. És hát nyilván mindenkire elsősorban az emberek vannak hatással, akik körülveszik, a család, barátok, szerelmek, a közösségek ahová jár, aztán persze ugyanez áttételesen, vagyis a könyvek, zenék, képek, a helyek. És a saját cselekedetei, döntései, hogy azokat hogyan értelmezi utólag. Persze ki lehet emelni azokat akikről az ember tudja hogy nagyon nagy súllyal szerepelnek az életében, és talán nem annyira direkt a hatás a munkákban, mégis benne vannak. Folyamatosan jelen van bennem ez a dolog, hiszen ha úgy vesszük, a tizenöt évvel ezelőtt festett sorozatom magyar költőkről, utána a Zene című kiállításom anyaga is azokról szólt, akiknek a művei meghatározóak nekem. Pár éve volt a Magángyűjtemény című kiállításom, ami Boschtól Kondor Béláig jó néhány olyan képzőművészt idéz meg, akik nagyon nagy hatással voltak rám. Ezekbe a munkákba megpróbáltam valahogy mindkettőnket belevinni, és talán azt is kifejezni, hogy őket mennyire személyes közelségben érzem magamban. Egyébként én pont ezt tartom a legfontosabbnak a művészetekben. Többször előfordult, ha valaki megtudta mivel foglalkozom, hogy megkérdezte miért jó Picasso vagy Van Gogh. Én azt gondolom, hogy senkit, a művészettörténet legnagyobb figuráit sem kell tisztelni, vagy elismerni, mert ezt meg azt tanultuk róluk az iskolában. Csak meg kell próbálni olyan szemmel nézni, - vagy olvasni, hallgatni, mint egy gyerek, akit nem befolyásolnak az elvárások. És ha valami megmozdul, rezdül bennem, az egy csodálatos dolog. Ez a szabadság. Mert nem csak a művész szabadsága, hogy mit ad ki magából, hanem az enyém is, hogy mit indít el bennem.

- Ki tudsz emelni egyet a műveid közül, amire a legbüszkébb vagy?

- Nehéz ez, mert egyrészt nem kötődöm a műveimhez az elkészülésük után, másrészt nyilván befolyásol, hogy milyen hatást vált ki az emberekből. 2001-ben volt a Műcsarnokban egy nagy szobrászati kiállítás amin én is részt vettem a Vincent székei című Van Gogh-szobrommal. Valaki betelefonált a múzeumba és megkérdezte, hogy tényleg ki van-e állítva egy Van Gogh. Nyilván egy eredeti Van Gogh festményre gondolt. Ez nekem nagyon fontos visszajelzés volt, mert azt jelentette, hogy beszéltek a munkámról. 

- Jelenleg min dolgozol?

- Nem szeretek beszélni az éppen aktuális munkáimról, amíg nincsenek kész. Tele vagyok tervekkel, ötletekkel, legszívesebben reggeltől estig dolgoznék. Igazából az a vágyam, hogy saját munkáimból olyan szinten tudjak élni, hogy közben ne azon kelljen gondolkoznom, miből fizetem ki a következő havi rezsimet. Sajnos ez keveseknek adatik meg. Néhány hónapja fejeztem be egy munkát, egy társasház homlokzatára készítettem szobrokat. Mary Poppins az esernyőjével szállva kanyarodik be a sarkon, egy párkányon kisfiú ereget papírsárkányt, fecskék repülik körül az egész épületet. Nagyon élveztem azt a munkát. Sajnos ritka az ilyen felkérés, pedig lépten-nyomon épülnek a jellegtelen házak, és olyan kevés kellene ahhoz, hogy feldobják valamivel. Kár, hogy nincs erre igény.  

- Ha már az érdekes alkotásoknál tartunk, említsük meg, hogy az Örkény színház színpadán is látható egy gigantikus karfiol, amihez közöd van.

- Bertolt Brecht: Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése című darabjáról van szó, melyet Zsótér Sándor rendezett, Ambrus Mária tervezte a díszletet. Ez egy alkalmi munka volt, én csak egy csapat tagjaként részt vettem a kivitelezésben, de nagyon izgalmas feladat volt. Láttam a darabot, eszméletlenül jól használják a színpadon. Belebújnak, rámásznak, szétszedik a színészek. Mondhatni főszereplője lett az előadásnak. Akad néha ilyen jellegű munka, amiben az ember csak „kreatív segédmunkás”, de ezekből is sokat lehet tanulni, meg a műtermi munka magánya után időnként nagyon jól esik másokkal összedolgozni.

- Mégis, ahogy a munkáidat nézem, a portrék dominálnak. Látható, hogy erősen vonzódsz az operák világához is.

- Mindig is lenyűgöztek az olasz operák, különösen José Carrerasért rajongtam. Egy este kitaláltam, hogy készítenék neki egy kottatartót. Mivel más nem volt kéznél, előkaptam anyu nyújtódeszkáját, azt faragtam ki. Tudtam, hogy Carreras éppen a Scalaban énekel, ezért odavittem. Sikerült személyesen átadnom az ajándékomat. Nagyon közvetlen volt, és úgy tudom, hogy az egyik házában őrzi ma is a művemet. Később Pavarottival is volt szerencsém találkozni, a modenai éttermében rendezhettem kiállítást.

- Ahogy a munkáidat nézem, a portrék dominálnak. Meglepőek ezek a raklap- szerű plasztikák.

- A sok portré után valami egészen mást akartam csinálni. Téglagyár címmel készítettem egy sorozatot, ami akkor nagyon felüdítően hatott rám. A dombormű szerintem az egyik legizgalmasabb szobrászi feladat.

- Figyeled, hogy kikhez kerülnek a műveid?

- Ismerek néhány gyűjtőt azok közül, akik vásároltak már a műveimből. Természetesen számomra az a szimpatikusabb, ha valaki azért vesz tőlem valamit, mert tetszik neki, nem csak a trend miatt. Van ez a probléma, amiről elég sokat hallani, hogy az emberek nem kíváncsiak a kortárs művészetre. Igen, tényleg szomorú és dühítő hogy sok ember, akinek pénze van inkább egy nagyobb autót vagy még szuperebb házimozit vesz, a legritkább esetben kortárs festményt vagy szobrot. De azért ez nem ilyen egyszerű. Persze sok oka van, hogy az emberek nagy része nem megy el egy mai kiállításra, az oktatás hiányosságai, a média silánysága, a fogyasztói társadalom mindenféle torz elvárásai és kibillent értékrendje… lehetne sorolni. De azt hiszem, hogy az egyik legfontosabb ok, hogy úgy érzi, hülyének nézik. És sajnos ez nagyon sokszor így is van. Annyi a blöff, és olyan régóta tart, hogy szerintem nem nagyon kellene ezen csodálkozni. Csak ezáltal azok is nagyon nehéz helyzetbe kerülnek, akik igenis komolyan és becsületesen alkotnak. Ez persze nem csak a képzőművészetre igaz, általában az értelmiség nagyon lenézi a többieket, és évtizedek alatt kialakult ez a kölcsönös gyanakvás és bizalmatlanság, amit nem tudom, hogyan lehetne megváltoztatni. Szóval visszatérve a kérdésre, én azért igazából azt szeretném, hogy ha valaki megnézi egy szobromat, annak az jelentsen valamit, a saját szűrőjén keresztül értelmezze, gondolkozzon rajta, akár vitatkozzon, de ne fordítson neki hátat, hogy „már megint mi ez a vacak?”.  És hát mindezt úgy, hogy az ember lehetőleg ne tegyen engedményeket. Mert azért könnyű tetszetős tárgyakat csinálni, csak ha az a saját értékítéletem szerint olcsó, silány, akkor a „siker” mellé jön a hányinger is. De visszatérve a gyűjtőkre, úgy érzem nagyon sok emberben egy elég hamis kép él a kortárs képzőművészeti piacról. Arra gondolok, hogy azért szerintem sokaknak lenne arra igénye, hogy ne valami gagyi áruházi mázolmány, vagy egy poszter lógjon a falán, mégsem vesznek eredeti műveket. Egy kiállításom alkalmával két hétig minden nap egy galériában ültem, és megdöbbentem azon, hogy sokan a kirakaton keresztül próbáltak belesni, és csak akkor jöttek be, ha beinvitáltam őket. Mintha tartanának valamitől, talán hogy belépőt kell fizetni, vagy hogy valami zártkörű dolog ez, nem is értettem. És az árakról is teljesen téves elképzeléseik vannak. Persze, előfordul, hogy valaki teljesen elszáll magától és irreálisan magasra taksálja a saját műveit, de azért rengeteg olyan jó, szép, értékes munkát lehet találni, ami nagyjából annyiba kerül, mint a naplementés- patakos őzike az áruházak előterében. 

- Mi vonz egy fiatal, vonzó nőt ebben a kifejezetten férfias munkában?

- Biztos van bennem valami tudat alatt, amivel bizonyítani akarom, hogy én nőként is képes vagyok erre, de igazából abszolút nem foglalkoztat ez a kérdés.  Nőiesnek semmiképpen nem mondanám ezt a munkát. Emelni kell súlyos köveket, fadarabokat, fúrni, faragni, vésni, csiszolni, sokszor a bőröm alatt is festék van, kőporos a hajam… hát nem éppen a klasszikus nőideál képe. De hát mindenkiben annyiféle ember lakozik. Délelőtt kőművesnek öltözve flexelek, aztán este egy könyvön elsírom magam, és ugyanúgy lelkiismeret furdalással eszem csokit, mint a legtöbb nő. Szóval azért nem hiszem, hogy ez a férfias vonás annyira dominálna bennem.