- Több generációs színész családba született, ehhez képest mégsem akart minden áron színházi emberré válni, jobban vonzotta a művészettörténet. Valóban, nem érdekelte a szakma, vagy volt ebben egy nagy adag dac, lázadás is?
- Annyi minden más is érdekelt, hogy azt gondoltam, megtöröm ezt a régi hagyományt. Az élet aztán mégis erre a pályára vezetett. Nem vettek fel az ELTE-re. Ki nem állhattam a szavalást, de azért több ilyen versenyt megnyertem. Beadtam a jelentkezést a Színművészeti Főiskolára is, a prózai szak nem jött össze, de ott rábeszéltek, hogy próbáljam meg az operett- musical osztályt is. Eszem ágában sem volt énekes színésszé válni, de meggyőztek a barátaim, így elmentem a felvételire. Teljesen jogosan kipenderítettek onnan is, utólag visszagondolva, én sem vettem volna fel magam. Kerényi tanár úr mindent megtett azért, hogy ne menjen el a kedvem a szakmától, mégsem sikerült a főiskola. Végül a Győri Kisfaludy Színházba kerültem, csoportos szereplőnek, karkötelezettséggel, ahol számtalan nagy darabban játszottam apró szerepet. A következő évben újra próbálkoztam, és akkor már felvettek a Színművészetire. Békés András osztályába kerültem, Iglódi volt a zenés mesterség tanárunk, de sokat tanulhattam Montágh Imrétől, Gosztonyi Jánostól is. Gosztonyi tanár úrnak nagyon sokat köszönhetek, bízott bennem, segített, engedte, hogy a magam útját kövessem. Hálás vagyok neki. Harmadéves koromtól a József Attila Színházban voltam gyakorlaton, hála
Istennek kaptam is szerződést onnan a diploma megszerzése után.
- A rendezés vágya már akkor is lángolt önben?
- Amikor Léner Péter átvette a színházat, akkor kaptam szép szerepeket, de már azon gondolkodtam, hogy valami mást is kellene csinálni. Azzal hízelegtem magamnak, hogy komplexebben látom az előadásokat, mint azt az adott szerepem elvárta. Volt a társulatban három fantasztikus művész, akik nem a koruk miatt nem kaptak olyan szerepeket, melyek kijártak volna nekik. Láng Józsefről, Makay Sándorról és Örkényi Éváról van szó. Törtem a fejem, hogy hogyan tudnák igazán megmutatni, hogy micsoda energia van még mindig
bennük. Beállítottam Léner Péterhez, hogy szívesen megcsinálnám ezzel a három remek színésszel a „Hárman a padon” című darabot. Megkaptam az engedélyt, és elkezdtük a munkát. A bemutató jól sikerült, és azóta is kapok újabb, és újabb felkéréseket. Nincs rendezésről diplomám, így azt szoktam mondani, hogy én egy színész vagyok, aki rendezéssel is foglalkozik. Ha valami kis pluszt tudok adni a színészeknek, az az, hogy pontosan tudom, mitől kap szárnyat egy színész. Borzasztóan figyelek arra, hogy ez meglegyen a színészeimnek, hogy ne legyen rajtuk olyan teher, ami összenyomja őket.
- Önmagát rendezte már?
- Előfordult már, de ezt nem ambicionálom. Egy darab megcsináláshoz kell egy rálátás. Nem tudtam akkor átélni a szerepemet, mert állandóan arra figyeltem, hogy hova álljak.
- Balázs Péter szabad kezet ad, vagy keményen felügyeli a munkát?
- Fantasztikus ember ő! Attól jó igazgató, hogy színész, és a rendezőnek is maximálisan szabad kezet ad. A próbafolyamat vége felé ül csak be a nézőtérre, és akkor ad tanácsokat. Nagyszerű játékmester, aki rávilágít olyan apró dolgokra, ami a rendezőnek sokszor elkerüli a figyelmét. Volt már rossz tapasztalatom más színházakban, más igazgatókkal, de Balázs Péterrel öröm a munka.
- A végsőkig kitart a rendezői elképzelései mellett, vagy engedi, hogy a színészek is beleszóljanak a folyamatba?
- Van egy alap ötletem, elképzelésem a készülő előadásról, de attól el lehet térni. Közösen dolgozunk, vagy én győzöm meg a színészt, vagy ő engem. Voltak már színésznőkkel vérre menő vitáim, de kizárólag a darabért. Azóta is a legjobb barátságban vagyunk, csak nem kell feltétlenül egyetérteni egy szereppel, vagy jelenettel kapcsolatban. Az egész színdarabnak kell egy képpé összeállnia, ilyen téren én meggyőzhető, és vevő is vagyok az ötletekre.
- Vannak ennek előnyei, hiszen sokszor fél szavakból is megértjük egymást, de én szeretek olyanokkal is dolgozni, akiket még nem ismertem. Hamar megtaláljuk a közös nyelvet, nem szokott ebből probléma lenni.
Van olyan darab, amit nagyon szeretne megrendezni, vagy eljátszani?
Rettentően babonás vagyok, így ezeket nem árulom el! Arra is rájöttem, hogy színésznőként nem szabad nagyon akarni egy szerepet. Abból ritkán sül ki jó dolog, a vágyakat magunkban kell tartani. Rendezőként van sok olyan mű, amiről van már konkrét elképzelésem, ha olyan helyzetbe kerülök, nyilván fogok javasolni néhány darabot, de nyitott vagyok, és örömmel veszem azt is, ha egy igazgató rám gondol egy adott produkcióval kapcsolatban.
- Néhány évvel ezelőtt nem tudtuk úgy bekapcsolni a televíziót, hogy ne halljuk: „magyar hangja: Radó Denise”. Szándékosan hanyagolja mostanában a szinkronstúdiókat?
- Nagyon sokat dolgozom színésznőként is, rendezőként is, anyaként is igyekszem helytállni, van, amire már nincs időm, és a szinkronról tudok legkönnyebben lemondani. Én nem vagyok „szinkronszínész”, nagyon nem szeretem ezt a kifejezést, szerintem olyan nincs. Vannak színészek, akik szinkronizálnak. Ma ugyan sok mindenkit elfogad a szakma, s olyanok is szinkronizálnak, akik a színpadon nem biztos, hogy megállnák a helyüket. De ez már egy másik téma.
