- Miért hozta ezt a
döntést?
- Nem szeretném tovább játszani az előadást. Pontosabban szeretném, akár életem végéig is,
de nem mehetek be járókerettel a színpadra, és gondolhatom azt magamról, hogy
én vagyok Edith Piaf. Akkor kell abbahagyni, amikor még hiteles tudok lenni a
szerepben. Nem akarom becsapni a közönséget. Nem szeretném megélni, hogy
legyintsenek rám. Közel harminc éve formálom őt különböző feldolgozásokban, azt
gondolom, lassan kimegyek a korból. Fájó szívvel hoztam meg ezt a döntést. A
legutóbbi produkciót, az Edith Piaf című önálló estemet is a nézők érdeklődése
tartotta fenn. Ha ez nem így lett volna,
már régen abbahagytam volna. Voltak, akik saját bevallásuk szerint százszor is
megnézték. Piaf érdekes és mozgalmas életű
művész volt, csodálatos sanzonokat énekelt, ilyen zenét ma már nem hallgatnak
az emberek. A közönség rácsodálkozik, amikor felismer dalfoszlányokat tőle.
Öröm volt számomra is, katartikus élmény, hogy elénekelhettem 12 nagy slágerét.
- A Mylord és a
Padam, Padam talán a legnépszerűbbek ezek közül.
- Mondhatnám a többit is: Rózsaszínű élet, Nem bánok semmit
sem, Himnusz a szerelemhez, Könyörgés. A közönség ovációval, tapssal fogadja
minden alkalommal a dalokat. Háromféle színdarabban is eljátszottam őt a
harminc év alatt. Először a Nem bánok
semmit sem című darabban, aztán Pam Gems Piaf című darabjában 120-szor a Budapesti Kamaraszínházban, a
mostani, Edith Paif című önálló estem pedig 15 éve van műsoron. Ez utóbbi teljesen
autentikus, a saját könyvéből született, amelyben vállalta a botrányt és a
szánalmat is, megmutatta a nem éppen szimpatikus oldalát is. A szövegek közé
van beékelve a tucatnyi sanzon.
- Van még
felfedezni valója a személyiségében, vagy úgy érzi, mindent megtudott róla?
- Van még. A szerep által magamat is meg kellett ismerni.
Mindenféle felmentés nélkül megkeresni a hasonló érzéseket, a boldog
pillanatokat és sérüléseket egyaránt. Én
is megmutatom a jó és rossz tulajdonságaimat a színpadon. Önismeret ez. Nagyképűség
lenne, ha egy pillanatig is elhinném, én vagyok ő. Nem akarok Piaf lenni, nem
is tudok, hiszen egyszer született egy ilyen megismételhetetlen, csodálatos
tehetség. Nem tudom, milyen volt, olyannak játszom, amilyennek elképzelem.
- Mennyire törekedett
arra, hogy külsőleg hasonlítson rá, utánozza a megjelenését?
- Semennyire. Nem
vettem át a gesztusait, nem festem hozzá hasonlóan magamat. Ez csak rossz
illusztráció lenne. Ez a művésznő többet ér, minthogy ilyen szinten leegyszerűsítsem. Belül szerettem volna megtalálni a
személyiségét. Nagyon sokáig nem néztem meg azt a filmet sem, amit nemrég nagy
sikerrel játszottak a moziban. Nem akartam, hogy befolyásoljon. Szokták mondani, olyan vagyok, mint ő. Mégis,
amikor legelőször Pécsen megkaptam a szerepet, nem örültem neki, azt gondoltam,
nem tudom eljátszani, nem találtam kapaszkodót a dalokban sem. Ma már
megvannak. Eltelt közben 30 év. Most már meg tudom fogalmazni, mi az, hogy
"nem bánok semmit sem". Értem a Himnusz
a szerelemhezben megfogalmazott érzést is, amiben arról énekel, valaki
fogadja el és szeresse. Fiatal kislányok kérték el nemrég tőlem a Mylord
kottáját, dalszövegét. Mostani fejemmel azt mondom, 18 évesen én nem tudnám
elénekelni ezeket a dalokat.
- Három perces drámák ezek. Nem nagy dolgokról van bennük
szó, banális történeteket mesél el: az utcalány áll a sarkon, várja a fiúkat, közben
van neki egy harmonikás szerelme, akit elvisznek a háborúba. Azóta más játszik
a bárban, más harmonikázik. Az a gyönyörű, amit a dalok mögé képzelünk, az adja
az erősségüket.
- Mennyire bátorság
kell egyedül kiállni a színpadra mindössze néhány zenész társaságában?
- Néha magam is rácsodálkozom erre. Meg is szoktam kérdezni
az ügyelőt, vannak egyáltalán a nézőtéren? Eljönnek egy egész estére, ráadásul nem
is egy fiatal nőt nézni? Mindig kétlem, hogy ez valakit érdekel. Óriási
felelősség egyedül kiállni és lekötni a közönség figyelmét. Ma már tudom, mit
tud az előadás, mennyire érdekli ez embereket Piaf sorsa.
- Mi lehet az oka,
hogy ennyire kultikus Piaf személyisége?
- Gondolom, azért, mert nagyon mélyről indult és hihetetlen magasra
jutott. Ő volt a XX. század hangja. Szó szerint az utcán született, borzalmas körülmények
között élt, dobálták ide-oda, míg meg nem hallotta valaki énekelni, és elindította
a karrierjét. Valljuk be, nem egy intellektuális személyiség volt, ám a
színpadon költővé vált. A magánélete tele volt zűrökkel. Nem véletlen, hogy az
italhoz és kábítószerhez nyúlt azért, hogy el tudja viselni önmagát. A színpadi
tolmácsolójaként a személyisége lényegét kell megértenem: a kozmikus szeretetigényt
és a belső vívódásait.
- Mennyit változott
önben a róla kialakított kép a három évtized alatt?
- Sikeres volt az előadás akkor is, de azt hiszem, mára sokkal
megéltebben tudom eljátszani a szerepet, értem a sanzonjait. Az évek folyamán soronként fejtettem meg a
dalait, milyen sokfélét jelentenek ezek az egyszerű mondatok.
(forrás: Orlai Produkció, Csicsely Zoltán)