Volt
egyszer egy srác, aki – mint sokan mások – focista akart lenni. Végül
mégis színész lett... Úgy hívják: Mucsi Zoltán.... Országos ismertséget
Jancsó Miklós Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című filmjével
szerzett.
- Volt egyszer egy srác, aki – mint sokan mások – focista akart lenni. Végül mégis színész lett...
- Azt megelőzően meg nyilván kéményseprő, buszvezető, rendőr, és mindenféle más is. Elvégeztem egy szakmunkásképzőt, ami arra nagyon jó volt, hogy biztosan tudjam, abban a szakmában soha nem fogok elhelyezkedni. Szerettem focizni, de amikor elmentem az első Fradi-edzésre, rájöttem, hogy áthidalhatatlan szakadék van az általam feltételezett képességeim és a valóság között, szóval annyiban maradt a dolog. Utána jött a várakozás időszaka, hogy valamerre elinduljak. Befejeztem az iskolát és elkezdtem dolgozni a vasútnál.
- Mint micsoda?
- Karbantartó és lakatos, ezt csináltam másfél évig, ez a végzettségem. De valószínűleg az volt a MÁV történetének legboldogabb pillanata, amikor megszabadultak tőlem. Később hírlapkézbesítőként is dolgoztam, aztán egyszer egy ismerősöm beszervezett egy Kőtövis nevű szolnoki amatőr együttesbe. Tetszett a dolog, ráadásul azzal biztattak, hogy van érzékem a színjátszáshoz. Háromszor jelentkeztem a Színművészetire, de nem sikerült a felvételi, viszont rövid időn belül felvettek segédszínésznek Szolnokra – így kezdődött minden. Apránként araszolgattam előre az egymondatos szerepektől a monológokig, aztán lassan beindult.
- Milyen volt akkor Szolnok?
Fantasztikus! Huszonkét évesen bekerültem az utcáról a színházba, és az első évben csak kóvályogni tudtam. Tátott szájjal néztem mindent, nem értettem, hogy kerültem ide, hogy lehetek ilyen szerencsés, hogy ezekkel az emberekkel dolgozhatok. Aztán, amikor megkaptam az első szerepecskét, kicsit megnyugodtam. Én olyan vagyok, hogy számomra minden egyes szerepnek jelentősége van, mindegyik kihívás.
- Kik voltak a mestereid?
A rendezők közül talán Paál Istvánnal volt számomra a legnagyobb megtiszteltetés együtt dolgozni. Nagyon fontos személy volt az életemben Papp Marci, Ács János, Szikora János és Csizi (Csizmadia János). A szolnoki években rendkívül meghatározó volt Fodor Tamás és az a fajta színházlátás és gondolkodás, amit ő képviselt. De biztosan mindenkitől ellestem valamit, a kollégáktól is: Egri Katitól Takács Katiig, Garas Dezsőtől, Törőcsik Maritól, Tóth Jocótól, de a végtelenségig sorolhatnám a neveket.
- A színház iránti vonzódás a családból jött? Mivel foglalkoztak a szüleid?
- Nem, engem egyszerűen csak ide sodort a szél. Édesapám bádogos- vízvezetékszerelő volt, édesanyám pedig háztartásbeli, amíg felsősök nem lettünk az általános iskolában. Utána az abonyi téglagyárban dolgozott. Szóval semmilyen indíttatás nem jött a családból, még a távolabbi rokonságban sem foglalkozott senki színészkedéssel.
- Érezted valaha úgy, hogy hátrányban vagy azért, mert nem végezted el a főiskolát?
- Úgy gondolom, soha nem származott semmilyen hátrányom ebből – persze az embernek hullámzó a kedélyállapota. Amikor jó passzban vagy, kerek a magánéleted, és a színházban is jól mennek a dolgok, jól érzed magad. De előfordul, hogy ez az egész felborul... Amikor épp egy rosszabb időszakomat éltem, néha azt gondoltam, minden könnyebb lett volna egy főiskolai diplomával. De ez igazából hülyeség. Nincs könnyebb út: az egyik ilyen, a másik olyan.
- Talán azért is játszol a mai napig olyan darabokban, ahol nagy hangsúlyt helyeznek az improvizációra, mert egy amatőr együttesben kezdtél...
- Szerintem ez a két dolog nincs összefüggésben. Tizenöt évig játszottam Szolnokon, ott sosem merült fel az igény arra, hogy rögtönözzünk, még a próbák alatt sem. Az improvizációval először a Szentivánéji álom kapcsán találkoztam, amikor összekerültünk Scherer Péterrel – Pepével – az egyik jelenetben. Akkor találkoztunk először. Aztán valahogy „összeragadtunk”, létrejött a Kapa– Pepe páros. Később is nagyon sokszor játszottunk együtt filmekben és darabokban, például a Krétakörben vagy a Bárka Színházban, amit együtt alapítottunk. A mai napig vannak közös munkáink, főleg a Nézőművészeti Kft.-ben, közös társulatunkban.
- Barátként is napi szinten tartjátok a kapcsolatot, vagy ez inkább szakmai kapcsolat?
- 1994 óta ismerjük egymást, és szerintem az első hat évben jelentősen több időt töltöttem el Péterrel, mint a családommal, napi 8-14 órát voltunk együtt. Minden évben van minimum egy közös előadásunk, de ma már nem hívjuk fel egymást csak azért, hogy összefussunk egy kávéra, ha épp nem próbálunk valamit. A Nézőművészeti Kft.-t is közösen hoztuk létre 2003-ban Pepével, Gyulay Eszterrel és Katona Lászlóval, amihez Kovács Krisztián csatlakozott. Itt a színházat, ezt a több ezer éves műfajt gondoltuk újra, az előadásainkon a klasszikus értelemben vett találkozás néző és színész között legtöbbször elmarad. Úgy tűnik, néhány évig ez is összeköt, közös programot ad majd.
- Van olyan szerep, amit nagyon szerettél volna eljátszani, amire mindig készültél?
- Furcsa módon két szerepálmom is volt. Az egyik a Don Quijote – de persze nem a musicalre gondolok. Kétszer is megpróbáltuk, de végül nem lett belőle bemutató. Most úgy tűnik, a jövő évadban megcsináljuk a Nézőművészetivel a Szkéné Színházban a Műegyetemen, Parti Nagy Lajos írja színpadra, Rába Roland rendezi, és természetesen Scherer Péterrel közösen játszunk ebben is. Nem nehéz kitalálni, melyikünk lesz Sancho, és melyikünk a hóbortos lovag. A másik nagy álmom a Mizantróp volt, ami meg is valósult a Krétakörrel, de az egy nagyon nehéz próbaidőszak volt számomra, görcsösen izgultam. Ma már úgy gondolom, hogy azzal kell megküzdeni, amit elém sodor az élet.
- Hogy találtak meg a filmesek?
- A legelső filmem a Hatásvadászok volt, Szurdi Miklós, a rendező néhány szolnoki tanítványt bevett a filmjébe mellékszereplőnek. Ez egy nagyon szép gesztus volt a részéről, mi életünkben először láthattuk, milyen egy forgatás – nagyon élveztük. Aztán jött Elek Judit filmje, a Tutajosok, majd a Roncsfilm, és így tovább. Soha nem számítottam arra, hogy ennyi film lesz mögöttem, ebből a szempontból is szerencsésnek tartom magam.
- A Roncsfilm forgatásakor mennyire lehetett érezni, hogy ebből valami zseniális dolog lesz?
- Szerintem egy forgatásból soha nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Elolvasod a forgatókönyvet, van egy benyomásod, már tudod, hogy jó vagy rossz a történet, és hogy mik a lehetőségek. Aztán elindul a munka, ahol leginkább az derül ki, hogy mennyire gördülékenyen mennek a felvételek. A Roncsfilmet nagyon jó volt forgatni, de nem lehetett tudni, mi lesz belőle. Érdekes, hogy amikor bemutatták a filmszemlén, néhányan úgy néztek ránk, mintha valami óriási bűnt követtünk volna el a magyar filmművészettel szemben. Aztán végül mégis kultuszfilm lett.
- Sokat dolgoztál Jancsó Miklóssal, akinek egy új alkotói
korszakát másokkal együtt te is fémjelezted. Milyen volt vele együtt
dolgozni?
- Önmagában az a tény, hogy ő felkért egy szerepre, rendkívül megtisztelő és felemelő volt. Egy csodálatos, bölcs és rendkívül szabad figura volt... Egy nagyszerű ember. Hatalmas ajándék a sorstól, hogy találkoztam vele, és hogy közel engedett magához, a barátja lehettem. Csodáltam benne, hogy mindig pontosan tudta, mit akar végeredményként látni. A Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című film felvételeiből már csak pár nap volt hátra, de le kellett állnunk, mert jött egy hosszú hétvége augusztus 20-a miatt. Ő pedig négy nap alatt megvágta az egész filmet Csákányi Zsuzsával (Jancsó Miklós felesége – a szerk.). Ilyen rövid idő alatt kevesen tudnak filmet vágni. Neki nyilván azért sikerült, mert már a forgatás alatt megvolt a fejében a kép a végeredményről, pontosan tudta, mit akar látni. Szerintem ő sem gondolta, hogy ezután még fogunk együtt filmet csinálni, sőt, meggyőződésem, hogy ezzel a filmmel ő elköszönt. De nagyon örülök neki, hogy ezt még számos közös film követte. Csodálatos időszak volt, amikor együtt dolgozhattam vele.
- Aki nem jár se színházba, se moziba, az az m1-en futó Munkaügyek című sorozatban láthat. Egy hipochondert alakítasz, aki állandóan gyógyszereket szed. Van a karakterben valami, amit a saját életedből vettél át?
- Hál’ istennek, nincs, ez a szereplő csak az alkotók, többek között Litkai Gergely ötletének köszönhető. Szerencsére nagyon ritkán vagyok beteg, remélem, ez még egy jó ideig így is marad.
- Hogy néz ki a jövő évad? Mit csinálsz ősztől?
- Amit biztosan tudok, hogy a Szkéné Színház és a Nézőművészeti Kft. közös produkciójaként bemutatunk egy Daidalosz és Ikarosz-történetet Szálinger Balázs átiratában, Koltai M. Gábor rendezésében. Ami biztos, hogy Kovács Krisztián és jómagam benne leszünk, a tervezett bemutató pedig még karácsony előtt lesz. Áprilisban remélhetőleg bemutatjuk a már említett Don Quijotét, illetve lesz egy új darabunk a Centrál Színházban is. Scherer Péter pedig újabb tantermi előadásokat rendez, amikkel az egész országot bejárják, nagyon népszerűek. Egyelőre ennyi biztos, de bármikor bővülhet a lista, ezt előre még nem tudjuk. Korábban jóval többet dolgoztam, de ha ez így maradna még tíz esztendeig, nekem tökéletesen megfelel.
A TELJES INTERJÚ ELOLVASHATÓ A SZIMPATIKA MAGAZIN HONLAPJÁN!
- Azt megelőzően meg nyilván kéményseprő, buszvezető, rendőr, és mindenféle más is. Elvégeztem egy szakmunkásképzőt, ami arra nagyon jó volt, hogy biztosan tudjam, abban a szakmában soha nem fogok elhelyezkedni. Szerettem focizni, de amikor elmentem az első Fradi-edzésre, rájöttem, hogy áthidalhatatlan szakadék van az általam feltételezett képességeim és a valóság között, szóval annyiban maradt a dolog. Utána jött a várakozás időszaka, hogy valamerre elinduljak. Befejeztem az iskolát és elkezdtem dolgozni a vasútnál.
- Mint micsoda?
- Karbantartó és lakatos, ezt csináltam másfél évig, ez a végzettségem. De valószínűleg az volt a MÁV történetének legboldogabb pillanata, amikor megszabadultak tőlem. Később hírlapkézbesítőként is dolgoztam, aztán egyszer egy ismerősöm beszervezett egy Kőtövis nevű szolnoki amatőr együttesbe. Tetszett a dolog, ráadásul azzal biztattak, hogy van érzékem a színjátszáshoz. Háromszor jelentkeztem a Színművészetire, de nem sikerült a felvételi, viszont rövid időn belül felvettek segédszínésznek Szolnokra – így kezdődött minden. Apránként araszolgattam előre az egymondatos szerepektől a monológokig, aztán lassan beindult.
- Milyen volt akkor Szolnok?
Fantasztikus! Huszonkét évesen bekerültem az utcáról a színházba, és az első évben csak kóvályogni tudtam. Tátott szájjal néztem mindent, nem értettem, hogy kerültem ide, hogy lehetek ilyen szerencsés, hogy ezekkel az emberekkel dolgozhatok. Aztán, amikor megkaptam az első szerepecskét, kicsit megnyugodtam. Én olyan vagyok, hogy számomra minden egyes szerepnek jelentősége van, mindegyik kihívás.
A rendezők közül talán Paál Istvánnal volt számomra a legnagyobb megtiszteltetés együtt dolgozni. Nagyon fontos személy volt az életemben Papp Marci, Ács János, Szikora János és Csizi (Csizmadia János). A szolnoki években rendkívül meghatározó volt Fodor Tamás és az a fajta színházlátás és gondolkodás, amit ő képviselt. De biztosan mindenkitől ellestem valamit, a kollégáktól is: Egri Katitól Takács Katiig, Garas Dezsőtől, Törőcsik Maritól, Tóth Jocótól, de a végtelenségig sorolhatnám a neveket.
- A színház iránti vonzódás a családból jött? Mivel foglalkoztak a szüleid?
- Nem, engem egyszerűen csak ide sodort a szél. Édesapám bádogos- vízvezetékszerelő volt, édesanyám pedig háztartásbeli, amíg felsősök nem lettünk az általános iskolában. Utána az abonyi téglagyárban dolgozott. Szóval semmilyen indíttatás nem jött a családból, még a távolabbi rokonságban sem foglalkozott senki színészkedéssel.
- Érezted valaha úgy, hogy hátrányban vagy azért, mert nem végezted el a főiskolát?
- Úgy gondolom, soha nem származott semmilyen hátrányom ebből – persze az embernek hullámzó a kedélyállapota. Amikor jó passzban vagy, kerek a magánéleted, és a színházban is jól mennek a dolgok, jól érzed magad. De előfordul, hogy ez az egész felborul... Amikor épp egy rosszabb időszakomat éltem, néha azt gondoltam, minden könnyebb lett volna egy főiskolai diplomával. De ez igazából hülyeség. Nincs könnyebb út: az egyik ilyen, a másik olyan.
- Talán azért is játszol a mai napig olyan darabokban, ahol nagy hangsúlyt helyeznek az improvizációra, mert egy amatőr együttesben kezdtél...
- Szerintem ez a két dolog nincs összefüggésben. Tizenöt évig játszottam Szolnokon, ott sosem merült fel az igény arra, hogy rögtönözzünk, még a próbák alatt sem. Az improvizációval először a Szentivánéji álom kapcsán találkoztam, amikor összekerültünk Scherer Péterrel – Pepével – az egyik jelenetben. Akkor találkoztunk először. Aztán valahogy „összeragadtunk”, létrejött a Kapa– Pepe páros. Később is nagyon sokszor játszottunk együtt filmekben és darabokban, például a Krétakörben vagy a Bárka Színházban, amit együtt alapítottunk. A mai napig vannak közös munkáink, főleg a Nézőművészeti Kft.-ben, közös társulatunkban.
- 1994 óta ismerjük egymást, és szerintem az első hat évben jelentősen több időt töltöttem el Péterrel, mint a családommal, napi 8-14 órát voltunk együtt. Minden évben van minimum egy közös előadásunk, de ma már nem hívjuk fel egymást csak azért, hogy összefussunk egy kávéra, ha épp nem próbálunk valamit. A Nézőművészeti Kft.-t is közösen hoztuk létre 2003-ban Pepével, Gyulay Eszterrel és Katona Lászlóval, amihez Kovács Krisztián csatlakozott. Itt a színházat, ezt a több ezer éves műfajt gondoltuk újra, az előadásainkon a klasszikus értelemben vett találkozás néző és színész között legtöbbször elmarad. Úgy tűnik, néhány évig ez is összeköt, közös programot ad majd.
- Van olyan szerep, amit nagyon szerettél volna eljátszani, amire mindig készültél?
- Furcsa módon két szerepálmom is volt. Az egyik a Don Quijote – de persze nem a musicalre gondolok. Kétszer is megpróbáltuk, de végül nem lett belőle bemutató. Most úgy tűnik, a jövő évadban megcsináljuk a Nézőművészetivel a Szkéné Színházban a Műegyetemen, Parti Nagy Lajos írja színpadra, Rába Roland rendezi, és természetesen Scherer Péterrel közösen játszunk ebben is. Nem nehéz kitalálni, melyikünk lesz Sancho, és melyikünk a hóbortos lovag. A másik nagy álmom a Mizantróp volt, ami meg is valósult a Krétakörrel, de az egy nagyon nehéz próbaidőszak volt számomra, görcsösen izgultam. Ma már úgy gondolom, hogy azzal kell megküzdeni, amit elém sodor az élet.
- Hogy találtak meg a filmesek?
- A legelső filmem a Hatásvadászok volt, Szurdi Miklós, a rendező néhány szolnoki tanítványt bevett a filmjébe mellékszereplőnek. Ez egy nagyon szép gesztus volt a részéről, mi életünkben először láthattuk, milyen egy forgatás – nagyon élveztük. Aztán jött Elek Judit filmje, a Tutajosok, majd a Roncsfilm, és így tovább. Soha nem számítottam arra, hogy ennyi film lesz mögöttem, ebből a szempontból is szerencsésnek tartom magam.
- A Roncsfilm forgatásakor mennyire lehetett érezni, hogy ebből valami zseniális dolog lesz?
- Szerintem egy forgatásból soha nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Elolvasod a forgatókönyvet, van egy benyomásod, már tudod, hogy jó vagy rossz a történet, és hogy mik a lehetőségek. Aztán elindul a munka, ahol leginkább az derül ki, hogy mennyire gördülékenyen mennek a felvételek. A Roncsfilmet nagyon jó volt forgatni, de nem lehetett tudni, mi lesz belőle. Érdekes, hogy amikor bemutatták a filmszemlén, néhányan úgy néztek ránk, mintha valami óriási bűnt követtünk volna el a magyar filmművészettel szemben. Aztán végül mégis kultuszfilm lett.
- Önmagában az a tény, hogy ő felkért egy szerepre, rendkívül megtisztelő és felemelő volt. Egy csodálatos, bölcs és rendkívül szabad figura volt... Egy nagyszerű ember. Hatalmas ajándék a sorstól, hogy találkoztam vele, és hogy közel engedett magához, a barátja lehettem. Csodáltam benne, hogy mindig pontosan tudta, mit akar végeredményként látni. A Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című film felvételeiből már csak pár nap volt hátra, de le kellett állnunk, mert jött egy hosszú hétvége augusztus 20-a miatt. Ő pedig négy nap alatt megvágta az egész filmet Csákányi Zsuzsával (Jancsó Miklós felesége – a szerk.). Ilyen rövid idő alatt kevesen tudnak filmet vágni. Neki nyilván azért sikerült, mert már a forgatás alatt megvolt a fejében a kép a végeredményről, pontosan tudta, mit akar látni. Szerintem ő sem gondolta, hogy ezután még fogunk együtt filmet csinálni, sőt, meggyőződésem, hogy ezzel a filmmel ő elköszönt. De nagyon örülök neki, hogy ezt még számos közös film követte. Csodálatos időszak volt, amikor együtt dolgozhattam vele.
- Aki nem jár se színházba, se moziba, az az m1-en futó Munkaügyek című sorozatban láthat. Egy hipochondert alakítasz, aki állandóan gyógyszereket szed. Van a karakterben valami, amit a saját életedből vettél át?
- Hál’ istennek, nincs, ez a szereplő csak az alkotók, többek között Litkai Gergely ötletének köszönhető. Szerencsére nagyon ritkán vagyok beteg, remélem, ez még egy jó ideig így is marad.
- Hogy néz ki a jövő évad? Mit csinálsz ősztől?
- Amit biztosan tudok, hogy a Szkéné Színház és a Nézőművészeti Kft. közös produkciójaként bemutatunk egy Daidalosz és Ikarosz-történetet Szálinger Balázs átiratában, Koltai M. Gábor rendezésében. Ami biztos, hogy Kovács Krisztián és jómagam benne leszünk, a tervezett bemutató pedig még karácsony előtt lesz. Áprilisban remélhetőleg bemutatjuk a már említett Don Quijotét, illetve lesz egy új darabunk a Centrál Színházban is. Scherer Péter pedig újabb tantermi előadásokat rendez, amikkel az egész országot bejárják, nagyon népszerűek. Egyelőre ennyi biztos, de bármikor bővülhet a lista, ezt előre még nem tudjuk. Korábban jóval többet dolgoztam, de ha ez így maradna még tíz esztendeig, nekem tökéletesen megfelel.
A TELJES INTERJÚ ELOLVASHATÓ A SZIMPATIKA MAGAZIN HONLAPJÁN!
