Augusztus 1.-én a Jurányiban mutatja be
az AlkalMáté Trupp legújabb előadását, Száraz Dénesről, aki azonban nem látható
a produkcióban.
- Bár belecsaphatnánk, és egyből arról
érdeklődhetnénk, miért szálltál ki a sorozatból, inkább tőled is azt kérdezzük
először, amit a többiektől: mire emlékszel, hogy kezdődött az egymás
életét feldolgozó sorozat?
- Ahogy minden osztályban a döntéseknél, úgy
nálunk is megvoltak a hangadók. Mindig vannak egy közösségben meghatározó
személyiségek, nálunk Járó Zsuzsi, Dömötör András, Mészáros Máté, Kovács
Patrícia, Jordán Adél voltak általában, akik összevesztek azon vagy
egyetértettek abban, hogy mi legyen. És voltam többek között én, aki e
tekintetben tejesen háttérbe vonult. Csináljuk amit mondtok – valahogy így
hagytuk rájuk mi, fiúk a dolgokat, Ivánnal, Bélával, Milánnal arra sodródtunk,
amerre ők mondták. Az ötlet, hogy menjünk Zsámbékra, valahogy így születhetett.
Egyszer csak azon kaptam magam, egy évvel a diplomaosztó után, hogy újra az
osztályban vagyok és valamiféle kajarecepteket kell mondanom egy asztal mögött
ülve az osztálytársaimmal, miközben abszolút nem tudok főzni!
Hangsúlyozom, ezt minden rossz felhang nélkül mondom, én ebbe
beletörődtem, hagytam, mentem, sodródtam, ahogy megszoktuk. Választhattam volna
mást is, de nem tettem. Nem tudom, kinek az ötlete volt, valószínűleg Gáboré,
hogy legyen a nevünk a cím, és egymás életét csináljuk meg ezután. Ebbe bele is
szövöm az én sztorimat, a lemorzsolódásom történetét. Én minden egyes
Zsámbékon... Hogy is mondjam? Az osztályban nem éreztem jól magam. Ennek
egyszerű oka van: amikor elindult az osztály, már sokan pár lépéssel előttem
jártak. Nem a tehetség szempontjából, hanem át tudták venni Máté Gábor és
Horvai István ritmusát, értették, amiket kértek tőlük. Mint amikor átugrasz
egyik lóról a másikra és mész tovább. Én meg átugrottam, és azt vettem észre
folyamatosan, hogy le akar dobni. Mindig. Nem volt az osztályban más ilyen, illetve
akik ilyenek voltak, azok kibuktak. Én ugyan végigcsináltam, de a ló csak nem
akart betörni alattam.
- Ilyesmiről sokan mesélnek.
Aztán mindig van egy előadás, egy vizsga, egy pont, amitől ez megpattan...
- Nem lehetett könnyű
feldogozni. Mégis mentél velük főiskola után is hosszú évekig. Miért? A
személyes kapcsolat miatt?
- Nagyon bíztam abban, hogy az már nem a
főiskola, és végre felszabadult tudok lenni. Mindig éreztem, hogy vagyok
annyira alkalmas színpadra, mint az osztályból bárkiben. Hittem, hogy annyira
el tudok lazulni, hogy végre én is felzárkózom és tudok velük lazán dolgozni.
De sajnos minden zsámbéki két hétben visszatért ugyanaz a rossz érzés. Abszolút
nem tudom rájuk fogni, mert olyan iszonyat szeretettel és elfogadással voltak
felém az összes Zsámbékon, de tényleg. Én mégis mindig ugyanazt érzem. Hat nyár
eltelt, miután bementem a Katonába, és azt mondtam Gábornak, hogy ezt most már
hagyjuk. Tényleg megpróbáltam: hat nyáron keresztül veletek voltam. Annak
ellenére, hogy egyetértek azzal, amit Gábor mondott az interjújában, hogy ebben
az országban szükség van arra, hogy ez a közösség legyen, hogy nem is tudjuk
felfogni, ez mennyire fontos, hogy színházi évadok után visszatérhetünk a
kezdetekhez és azt csinálhatjuk, ami igazán fontos. Ezekkel mind egyetértek.
Azt érzem, hogy ezt mind csak értük és a színházért csinálnám, mert fontos, de
magamért nem. Mert én nem szeretném. Úgy érzem, megértették amit erről
gondolok, sőt el is fogadták. Szóval három évvel ezelőtt ki akartam szállni, és
ki is szálltam. Ettől függetlenül betettek a kalapba, és mint kiderült, ha
törik, ha szakad, akkor is kihúznak és megcsinálnak...
- Nem gondoltad?
- Dehogynem. De bíztam abban, hogy erre is
vonatkozik a "most már hagyjatok békén". Három éve azt gondoltam,
hogy lezárom, hogy nekem nem kell ezt csinálnom. Nem mentem el a Mészáros
Mátéra és a Péter Katára sem. Erre csak beraknak és kihúznak. Mészáros Béla írt
egy sms-t, hogy téged húztunk. Aztán írtam egy nagyon durva levelet, hogy
hagyjatok már békén, nem igaz, hogy ha a gégémnél fogva akasztanak fel, ti
akkor is megcsináltok engem. Szálljatok már le rólam. Ebben én nem leszek
benne, nem csinálom ezt. Hosszú és kemény levelet írtam... Aztán végül örültem, hogy lesz rólam előadás, mert ritka
dolog, hogy valakiről ilyesmi születik. Szépen lassan letisztult bennem ez a dolog.
Az maradt, hogy nem akarok benne lenni. Bélával beszélgettem erről, aki azt
mondta, hogy mi lenne, ha ugyan nem lennék benne, de azért segítenék a
létrehozásában. Mondom: ez nem hülyeség. Nagyon jó arany középút. Leírtam ezt
e-mailen, és mindenki úgy reagált, hogy de jó! Azt írták egyöntetűen, hogy jó
döntés. (forrás: Orlai Produkciós Iroda, fotók: Szabó Adél)
