- Az első két regényed még
inkább a tinikről- tinikhez szóltak, a Bomlás viszont már kifejezetten
felnőtteknek szóló mű. Azért váltottál, mert te magad is komolyodsz, vagy az
olvasóid értek be korban?
- Évek óta noszogattak a
barátaim, illetve a kollégáim, hogy miért nem írok „felnőtt” történeket – mely
alatt nyilván azt értették, hogy dolgozhatnék végre korban-, illetve
életfelfogásban érettebb karakterekkel. Őszinte leszek, féltem. Féltem kilépni
a saját komfortzónámból. Öt éve jelent meg az első könyvem, és a fiatal felnőtt
korosztály szerencsére elfogadott. Természetesen éreztem, hogy „nem maradhatok
örökké fiatal”, nem élhetem le az életem kamaszíróként. Leginkább a saját
igényeim miatt nem, hiszen van egy elképzelésem a jövőmről... Tudod, hogy
mennyire keserves, amikor a saját elvárásaid nyomasztanak? Végül, mivel gyáva
voltam döntéseket hozni, mondjuk úgy, továbblépni, a sors kényszerhelyzetbe
hozott: megszűnt az addig biztosnak tűnő munkaviszonyom, és az életem
legnagyobb szerelmének hitt párom is elhagyott. Huszonhét éves férfiként azon
kaptam magam, hogy miközben már saját lakásba kellene költöznöm, csaknem
mindent elvesztettem. Egyik pillanatról a másikra kicsúszott a lábam alól a
talaj. Nem maradt másom, mint az írás. Ha akartam, ha nem, „felnőttes” problémákkal
kellett foglalkoznom, és ezek formáltak, érettebbé tettek. Ez érződik talán a
Bomláson. Így lettem felnőtt. Már nincsenek félelmeim az idősebb karakterek
megformálásával kapcsolatban, sőt, talán akkor lennék bajban, ha egy mai
tizenéves gondolatait kellene hitelesen leírnom.
- Erősen provokatívra
sikerült ez a regény is. Hozzátartozik a Lakatos Levente -imázshoz ez a
szókimondó stílus?
- Furcsa ez a kérdés, mert
amit te provokatívnak hívsz, az nekem teljesen normális. A Bomlás első változata
egyébként sokkal szókimondóbb volt, mint a megjelent kötet. Bőven
finomítottam rajta. Akad az a rész például, melyben a főszereplő férfi
prostituált egy középkorú, addig elnyomott vágyakkal küzdő hölggyel létesít
szexuális kapcsolatot, és ezt a fiatal írónő végignézni. Talán az az egyik
legsokkolóbb fejezet, eredetileg pedig még gátlástalanabb volt. Végül úgy
döntöttem, metszek rajta, mert a jelenet nem követelt oly' mértékű durvaságot –
a szituáció alapvetően hat az emberre. Szóval valóban egy, a megszokottnál sötétebb,
mocskosabb világba kalauzolom az olvasóimat. Ez nem imázs-, hanem ízléskérdés.
Az én regényeim valóban kemények, de az értelmetlen szexualitásnak, vagy csak a
sokkolás miatt véres gyilkosságoknak nem vagyok híve.
- Figyeled, hogy nemzetközi
szinten mi a trend? Akart beleszólni a kiadód abba, hogy milyen legyen a
harmadik regény?
- Többen A szürke ötven
árnyalatához hasonlítják a Bomlást, amivel nincs egyébként bajom, de tudni
kell, hogy alaptalan. Egyrészt nem olvastam a trilógiát – az első rész negyedéig
jutottam –, másrészt, aki figyelemmel kíséri a munkásságomat, tudja, hogy a
szex, a mostanit megelőző két regényemnek is az egyik központi témája volt.
Szerencsés véletlen, hogy idén a trend éppen összeért a stílusommal. De eközben
azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy bár lehet, a divathullám miatt
olyanok is megvásárolják a Bomlást, akik egyébként nem figyeltek volna fel rám,
ám, ha rossz a könyv, ezzel semmit nem érek. Hiszen nem néhány-kötetes,
trendlovagló, tiszavirág életű író szeretnék lenni. (mosolyog) A kiadó
egyébként abszolút szabad kezet ad, és én nem is tudnék megrendelésre írni.
- A Bomlásban meglehetősen
részletesen, és pontosan írsz bűnügyi nyomozásról, és egy prostituált életéről
is. Végeztél az írás előtt oknyomozásokat?
- Nem a Bomlás kapcsán
végeztem „nyomozói kutatómunkát”, hanem már évekkel korábban. Mindig is
leginkább a thrillerek világa érdekelt, számos könyvet olvastam a témában,
kismillió filmet láttam és húsvér szakértőkkel is beszélgettem. De azt
gondolom, ez már a LoveClubnál is érezhető volt, ott a krimiszál még markánsabb
is volt. A LoveClub egyébként számomra fájó pont, hiszen sokan tiniregénynek
skatulyázták, de szerintem nem feltétlenül az... A Dr. Lengyel-sorozatom első
kötete, tartom annyira izgalmasnak, mint a Bomlást. De a kérdésedhez
visszatérve: szerencsére színes emberek vesznek körül. Akad köztük több, néhai
prostituált is, akik nyilván sokat meséltek a megélt élményekről.
- Már a megjelenés hetében,
különösebb reklám kampány nélkül nagyon magas eladást produkáltál. Számítottál
ekkora sikerre?
- Én mindig a legrosszabbra
számítok, de a maximumot várom. Így kódoltak. Nagyon örülök a könyv sikerének,
de remélem, hogy ez még nem a csúcs. Ne érts félre, nem az elégedetlenség
beszél belőlem, egyszerűen elképzeltem magamnak a jövőképet, amit szeretnék
megvalósítani. A maximalizmus a rigolyám. (mosolyog)
- A Barbibébi megjelenésekor
még sokan legyintettek rád, és azt hitték -vagy abban reménykedtek-, hogy el is
tűnsz a könyvpiacról. Hogy látod, komolyan vesznek már a szakmában? Lehet
egyáltalán szakmáról beszélni itthon?
- Mit nevezünk szakmának? Ha
a nagybetűs Irodalmi életre gondolsz, szerintem a legtöbben azt sem tudják,
hogy ki az a Lakatos Levente. Nincs is ezzel baj, teljesen más közeg. Ők nem
vágynak a társaságomra, én nem görcsölök azon, hogy közéjük kerüljek. Tiszta
sor. A szórakoztatóirodalom berkein belül azonban egyre több kellemes viszonyom
alakul. De egyébként nem is a szakma háborgott a Barbibébi miatt, sokkal inkább
a „rendszeresen olvasó közeg”, tekintve, hogy a regényt leginkább azok a
fiatalok szerették, akiknek – kapaszkodj meg –, sok esetleg az én kötetem volt
az első könyvélményük. Azt hiszem, hogy a Bomlás kapcsán már ez az ellenállás
is oldódott. Sőt, egyre aktívabb tagja vagyok a moly.hu közösségének, és be
kell látnom, én is előítélettel voltam feléjük. Valójában nem ellenségek,
gyakran érzem úgy, hogy most vagyok a helyemen.
- Milyen kritikákat,
véleményeket kaptál az olvasóktól a megjelenés után?
- Soha nem gondoltam volna,
hogy erre a kérdésre valaha is nehéz lesz válaszolnom. Most azért kell kétszer
is átgondolnom, mit felelek, mert könnyen szerénytelennek tűnhetek, ami távol
álljon tőlem. Az imént is emlegetett moly.hu-n 90%-on áll a regény, ami
meglehetősen jó eredmény. Ez az érték persze változhat, és nyilván fog is. De
összességében pozitív a fogadtatás, és nem csak a törzsolvasók körében – ez
dupla öröm. Ennek ellenére egy, a Facebook oldalamon közzétett szavazás
eredménye szerint a sokkal hányatottabb sorsú regényem, a LoveClub a nagy
kedvenc. Ki érti ezt? (mosolyog)
- Nagyon masszív
rajongótáborod alakult ki az elmúlt években. Az összes létező közösségi
portálon kommunikálsz az olvasóiddal, sőt találkozol is velük. Miért érzed ezt
fontosnak?
- Szerintem az az idő elmúlt,
amikor egy, a nagyközönséghez szóló alkotóember már a puszta lényével is
bálvánnyá válhatott. Változik a világ, alakulnak a kommunikációs csatornák.
Tartani kell a lépést, a közönség pedig igényli a figyelmet. Szerencsére ez
nekem nem jelent különösebb problémát, nem tartom fáradtságosnak, vagy
koloncnak. Természetesen vannak tabutémák, például azt gondolom, nem tartozik a
nagyvilágra, hogy tegnap este éppen kivel bújtam ágyba. Az olvasók pedig
tisztelik azt, hogy nem akarok minden héten más oldalán szerelmet vallani – az
nem is én lennék.
- Az elmúlt hónapokban
látványos külső átalakuláson mentél keresztül. Miért érezted fontosnak, hogy
konditeremben sanyargasd magad, hiszen korábban is a lábaid előtt hevertek a
csajok?
- Ez nem a csajok ámulatba
ejtése, hanem önmagam miatt történt. Az interjú elején említettem, hogy
hónapokkal korábban alapjaiban változott meg az életem, elveszítettem csaknem
mindent, ami meghatározott. Könnyen maga alá temethetett volna a keserűség, én
azonban úgy döntöttem, ha törik, ha szakad, állom a próbát. A gyász által
elnyelhető energiát aktivitásba fordítottam. El nem tudod képzelni, hogy a
testedzésekkel járó szabályok mennyire hatékonyak. Tartást adnak.
- Mik a távolabbi terveid?
Megmaradsz ezen a stílusvonalon, vagy számíthatunk valami egészen váratlan
meglepetésre is tőled?
- Folytatom a LoveClubbal
kezdett, majd a Bomlással tovább szőtt Dr. Lengyel-sorozatomat. Az új regény a
tervek szerint idén év végén jelenik majd meg, és hasonló stílusú lesz, mint a
két fent említett. Szerencsére tele vagyok ötletekkel.
(fotók: Csányi István, Éder Krisztián)
