A legutóbbi lemezed,
könyved, és DVD-d címe „Magadat vállalni kell”. A te életedben voltak olyan
korszakok, amikor nem akartad, vagy nem merted vállalni magadat?
Nem igazán, mert kiscsaj koromtól kezdve teljesen
bevállalós voltam. Soha olyan dolgokba nem mentem bele, ami nagy gáz lett
volna. Színpadon, öltözködésben mindig a saját elképzeléseimet valósítottam
meg, nem nagyon engedtem másoknak, hogy beleszóljanak az életembe. Egyetlen egy
időszakban éreztem bizonytalanságot, félelmet: 2006- ban, amikor kiengedtek.
Akkor nem mertem nagy pofával beszélni, az a két év elzártság azért nagyon
mélyen hatott rám, és a környezetemre. Elkezdtem emberektől tartani. Kellett
néhány év, amire visszaerősödtem annyira, hogy már ne féljek kilépni az utcára.
Aztán felmentem a színpadra, még a számat se nyitottam ki, és az emberek
megtapsoltak, felállva ünnepeltek. Akkor éreztem, hogy ez az, nekem ott kell
lennem. Nem érdekelt már a sajtó, tudtam, hogy ott kell lennem, azt kell adnom,
ami én magam vagyok.
Azért a mai
napig érnek támadások is, amiket úgy tűnik, hogy nagy nyugalommal viselsz…
Akármennyire is belegondolok, hogy gyűlölök-e valakit,
bosszút akarok-e állni, nem hiszem, hogy ez megoldás. Bevállaltam ezt az
egészet a színpad miatt. Közben annyi minden történt ebben az országban:
példaképek keveredtek korrupcióba, lopásba, csalásba, a végére kiderült, hogy
én csak egy nyuszika voltam hozzájuk képest. Sosem mondtam, hogy ártatlan
vagyok. Hülye voltam, naiv, sokkal okosabb emberekkel kellett volna körülvennem
magam. Egyszerűen rosszkor próbáltam csinálni valamit rossz helyen, hiába volt
maga az elképzelés jó.
Az a lényeg,
hogy tudtál tanulni mindebből. A csúcsról zuhantál a mélybe…
A közönségnek olyan hősök kellenek, akik voltak a pokol
fenekén is. Lehet, hogy budai úrilánynak hívtak, de nem voltunk túl rózsás
helyzetben. Végigjártam a létrát, és 50 forintos gázsival kezdtem a
fellépéseket. Nem lehetett gyűjteni abban a világban, eleve keveset kaptunk, én
meg ráadásul korkedvezménnyel, még fiatalkorúként álltam eleinte a színpadon.
Mire eljutottunk olyan helyzetbe, hogy rendes gázsit lehetett volna kérni a
fellépésekért, már alig voltak rendezvények.
Néhány éve
vidékre költöztél a lányoddal. Hogy érzitek ott magatokat?
Nagyon jól elvagyunk, részt veszünk mindenféle
megmozdulásban, segítünk a civil szervezeteknek, az állatvédőknek. Nagyon
helyes kis házban élünk, a kertben elvannak a kutyák, cicák. Pont annyink van,
amennyi kell. Kedvesek itt az emberek, leszólítanak az utcán, érdeklődnek,
drukkolnak.
Nagyon
összenőttetek Nikivel. Nem félsz attól, hogy egy napon elviszi őt egy srác?
Tudom, hogy ez lesz. Édesanyámat imádtam, a mai napig
beszélgetek vele a temetőben. Sokszor megbántottam, de szépen vette tudomásul,
hogy elvesztett. Nem cirkuszolt miatta, én pedig az elköltözésem után is
állandóan mentem hozzá. Pár év még eltelik, mire Niki itt hagy engem, egyelőre
az egyetem sokkal fontosabb neki a fiúzásnál. Nehezebb lesz, de tudomásul kell
venni. Aztán jön majd az unokázás, akkor visszabillen ez az egész, és jönnek a
pelenkák. Ezek a dolgok mind fiatalítják az embert.
A számtalan
fiatal énekesnő között kit tartasz méltónak arra, hogy a nagy elődök útját
járja?
Nagyon felhígult ez az egész szakma, kicsi ország
vagyunk, hogy ennyi zenészt eltartsunk. Vannak maradandók is a sok fiatal
között, Szabó Esztert például nagyon szeretem, de a Tóth lányok is nagyon
tehetségesek. Hogy ki marad meg közülük, az majd pár év múlva derül ki. Meg kell
teremteniük a saját világukat, hogy az emberek miattuk menjenek el a
fellépésre, ne az őket körülvevő csillogás miatt. Ha egy kis falu színpadán,
egy villanykörte mellett, szinte mikrofon nélkül is elvarázsolják a közönséget,
akkor lehet mondani, hogy megállták a helyüket.
