A darab bemutatója 2013. január 22-én lesz a Rózsavölgyi Szalonban.
szereplők: Lévai Katalin, Németh Kristóf, Földes Eszter
rendező: Dicső Dániel
Lévai Katalin naplóírásba kezdett a darab készületei kapcsán. Ennek a naplónak az első részletét olvashatjátok alább:
"Különös,
hogy most, ilyen későn az életemben, megtörténik az, amiről gyerekkoromban
olyan sokat álmodoztam: színpadon játszom, méghozzá a saját darabomban. Úgy
látszik, szeretek játszani. Ez új felismerés. Az első próbák közben rájöttem,
mi a színészet varázsa, mi teszi olyan végtelenül vonzóvá számomra ezt a
mesterséget. A színpadon – akármilyen parányi legyen is – az ember valóban
Isten bohócának képzeli magát, és valami különös táncot mutat be önmagának.
Szállni készül a világban, minden félelem nélkül. Sok mindenkiben megvan ez az
érzés, de nem mindenki él vele. Nem mindenki képes a szabadságra. A színész, ha
nem színlel, hanem érez, képes rá. Néha nekem is sikerül. Néha.
A
darabban a narrátor szerepét játszom, az emlékező ént. Oldalt ülök, figyelem
Eszter és Kristóf játékát, és nézem Danit, amint nézi a színészeit. A
Párnakönyv önéletrajzi ihletésű mű, életem fiatalkori, nagy szerelmének
történetét mesélem el benne. Egy olyan szerelem történetét, amilyet mindenki
legalább egyszer az életében szeretne átélni.
De mi
köze mindehhez Daninak, Eszternek és Kristófnak? Képesek lesznek-e megérteni,
mit éltem át egykor, mit jelentett ez a kapcsolat akkor, és hogyan határozta
meg az életem további éveit? Vagy erre egyáltalán nincs is szükség?
Eszter
sokkal vidámabb, felszabadultabb lány, mint amilyen én voltam, sokat nevetgél,
ami eleinte zavar. Mintha nem értene egyes jeleneteket. A számomra legmeghatóbb
temetői jelenetet például humorosra veszi, ráadásul azt mondja, én írtam ilyenre.
Megnézem, újra elolvasom. Hát, van benne valami. A lány becsípett, kicsit kábán
emlékezik vissza egy drámai családi eseményre, jókedvűen meséli el, miközben
eszegetnek, iszogatnak sírszentelés után a temetőben. Amikor először játssza el
így, sikítani tudnék. Szerencsére Kristóf , aki nem áll rá Eszter
hullámhosszára, hanem erős, autonóm személyként higgadt komolysággal válaszol,
helyére teszi a jelenetet. Így már jó. Sőt. Jobb, mint amilyennek elképzeltem.
A két színész különös összhangjából sokkal izgalmasabb jelenet született, mint
amire eredetileg gondoltam. Kicsit megnyugszom.
De
azután jön egy csúnya veszekedés a két ember között. Eszter rettenetesen
kiabál, és Kristóf is egyre följebb emeli a hangját. Sok ez így. Amikor már
éppen közbe akarok szólni, Kristóf lehalkítja a hangját, megváltoztatja a
jelenet dinamikáját, és ettől azonnal a Nő pártjára állok. Hiszen az kiabál
hangosabban, aki kétségbeesettebb. Igen, ilyen kiszolgáltatott a Párnakönyv hősnője ekkor, jogos fájó szenvedéllyel
alakítani. Később majd másmilyen lesz,
erősebb, magabiztosabb, de ebben a stádiumban még nagyon sérülékeny. A Férfi
testkontúrja szinte megnő, amikor a jelenet véget ér. Erős hátát fordítja a
közönség felé, amelyen megjelenik egy fehér gallyacska, a Nő tétova karja. Ölelkeznek? Birkóznak?
Annyira
belefeledkezem a színészek remek improvizációjába, hogy elfelejtek megszólalni.
Azután valami idegen hangot hallok. Mi a fene ez? Mintha nem is én beszélnék.
Ha izgulok, mély lesz a hangom. Jobb lesz, ha ehhez hozzászokom, mert a
premieren nagyon fogok izgulni. Dani bíztat, hogy nem kell játszanom, legyek
csak természetes. Mintha ez olyan egyszerű lenne. Nem civilként kell ülnöm a
színpadon, hanem valamiféle színpadi jelenlétet kell produkálnom. Egyetlen
pillanatra sem eshetek ki a „szerepemből” , ami persze nem olyan szerep, mint a
színészeké, de mégiscsak szerep.
Te
jóságos ég! Mibe vágtam már megint a fejszémet?! És ez még csak az első hét
volt."
