Huszonöt éves a Pa-Dö-Dő!

Huszonöt éve mutatta be egymásnak Presser Gábor Falusi Mariann dzsesszénekesnőt, és Lang Györgyi színésznőt. Először csak arról volt szó, hogy együtt játszanak egy színdarabban, de a próbák alatt annyira összeszoktak,  hogy kitalálták: popduóvá válnak. A Pa-Dö-Dő mára legendává vált. Huszonhárom nagylemez, számtalan sláger kötődik a nevükhöz, és most arra készülnek, hogy megünneplik a jubileumot.

- Ijesztően közeledik a karácsony. Lesz nagy felhajtás, vagy az idő múlásával átértékelődnek az ünnepek?

Mariann: – Az egyik nap pont ugyanolyan, mint a másik, ezért az ötvenedik születésnapom sem hatott meg. Lehet, hogy holnap sokkal fiatalabbnak érzem magam, mint két éve. Györgyi mellett szép lassan leszoktam az ünnepekről. Valószínűleg azért utálja ezeket a megmozdulásokat, mert az anyukájánál muszáj ezeket fokozottan nyomni. Az én anyukám is erőszakos. A mai napig kirakja a kertbe húsvétkor a tojásokat, én meg futkoshatok ott összevissza. Karácsonykor is ő gyújtja a gyertyát, de nálunk ezek szeretetteljesen telnek.
Györgyi: – Mariann már december elején feldíszíti az otthonát, sőt az autóját is! Én ezeket az ünnepeket álságosnak tartom. Nem azon múlik a szeretet, hogy állunk-e a karácsonyfa mellett Jingle Bellst énekelve! 

– Huszonöt év nem kis idő. Van valami, amit másképp csinálnátok, ha megtehetnétek?

Györgyi: – Én még ennyire sem mennék bele megalkuvásokba.
Mariann: – Zenekarilag mindent ugyanígy tennék, de lehet, hogy ha visszamehetnék az időben, akkor vennék egy kis kávézót, hogy öreg napjaimra legyen miből élnem.
– Mi változott az életetekben a huszonöt év alatt?

Mariann: – Hihetetlenül rövidek lettek a napok.
Györgyi: – Nekem meg nagyon hosszúak!
– Talán azért lettek rövidebbek, mert sokat alszol...
Mariann: – Dehogy alszom. Jövök-megyek, mint a távirat.

– Gondolom, szakmailag is megváltozott sok minden az elmúlt két évtized alatt...

Györgyi: – Nem olyan könnyen izgatom fel magam, vagyis nincs már bennem az a lelkesedés. Megváltozott ez az egész. Ma már nem látok csillogó szemmel éneklő énekeseket. A politika meg a kereskedelmi tévék egy nyálas hálót szőttek erre a szakmára.
Mariann: – Tény, hogy jóval ingerszegényebb lett körülöttünk minden. Sok mutatványos van színpadon, de nem közvetítenek érzelmet. Nehéz megtalálni a művészetet, de ennek nincs sok köze a korunkhoz.
Györgyi: – Nincs meg az izgalom, ha megjelenik valakinek a lemeze. Régen ez másképp volt. Alig vártuk az Illés vagy a Neoton új lemezét, hogy milyen lett. Most például a musicallemez a divat, ezért mindenki azt csinálja. Ez nem izgalmas.
Mariann: – Csak hiteles embertől jöhet valami olyan, ami érzelmileg megérint. A média pedig nem róluk szól.

- Idén is csináltatok új albumot, sőt, ahogy hallom, a jubileumra is adtok a rajongóknak valami meglepetést. Van még értelme lemezt készíteni?
Mariann: – Semmi értelme sincs, de mi öregek vagyunk már, és ehhez szoktunk. Legyen évente egy kézzelfogható termékünk, legyenek új dalaink. Ennek ellenére az emberek csak a régi dalainkat akarják hallani. Mindig kötelező elénekelnünk a Bye-bye Szását, a Szabó Jánost meg a Fáj a fejem című dalt.
Györgyi: – Legalább négy új szám legyen az új programban, hogy mi ne unjuk halálra magunkat! Persze, hogy lesz jubileumi CD is, meg koncert is, de ha nem lenne kerek évfordulónk, akkor is csinálnánk.

- Mariann, te szólóban is egyre gyakrabban koncertezel. Fura volt megszokni, hogy nincs melletted Györgyi?

Mariann: - Borzasztóan bele tudom magam lovalni a legkisebb feladatokba is, olyan hévvel és boldogsággal csinálom, hogy csak na. Nagyon jó érzés, hogy bíznak bennem, hogy rám bíznak ilyen feladatokat. A kettő közötti különbség valami elképesztő volt. Az egyik egy nagyon nagy felelősség. Oda kell figyelni, koncentrálni kell. A Pa-Dö-Dő-ben meg szinte kéjesen beledőlök abba, hogy otthon érzem magam, és hogy ketten csinálunk mindent. Nagyon nagy kézfogás ez nekem. Másrészt a szóló koncertjeimre is eljön Györgyi, és az első sorból tapsol. Ez nagy erőt ad nekem.

– Ha megkeresne most valamelyik kereskedelmi csatorna, hogy csináljatok egy műsort, mint régen, elvállalnátok?

Györgyi: – Ha szabad kezet adnának, akkor hogyne! Ha nem adnák parancsba, hogy Dukai Reginát vagy akárkit kell meghívni vendégnek, akkor igen. Mi választanánk rendezőt, szerkesztőket. Lehet, hogy rossz ízlésünk van, de azt tükrözné az a műsor. Ha pedig kereskedelmi csatorna-tulajdonosok lennénk, akkor sok régi műsort visszahoznánk. Ma már nálunk nem lehet megmutatni egy CD-borítót a tévében, és nem lehet egy készülő koncertről beszélni, csak ha körbeírod nyolc mondattal, hogy mire gondolsz. 

– Végezetül valami üzenet az emberiség számára?  

Györgyi: – Csak annyi, hogy élünk és működünk. Rólam csomóan azt hiszik, hogy meghaltam, vagy hogy nem tudok fellépni. Semmi gond nincs ezzel, tessék minket hívni, és megyünk!
Mariann: – Az indulásunkkor a színes hajunk meg a kövérségünk volt téma, most meg ez. Tolerancia! Tök jó, hogy Györgyi tolókocsival is fellép. Mindenki csak mondja a magáét, hogy így meg úgy kell segíteni a sérült embereken, aztán mégis beszólnak. Tessék elfogadni mindenkit úgy, ahogy van. Ezt üzenjük!