"Mint a fel-feldobott kő"
Maros Gábor énekelt már a világ számtalan színpadán, mégis annak örül leginkább, ha itthon kap tapsot. Zongoristának készült, de az Operaházban kötött ki, majd prózai és operett szerepekben is remekelt.- Min múlott az, hogy a vágyaihoz képest nem zongorista lett, hanem színész?
- A konzervatóriumban zongora szakon kezdtem, de ért egy baleset - ezt is lovagiasságomnak köszönhetem. A korcsolyapályán láttam, hogy egy lányt bántalmaz egy fiatalokból álló csoport. A védelmére keltem, melynek az lett a következménye, hogy nagyon megvertek, s még a kezemen is átkorcsolyáztak. Darabokra
tört a kézfejem, egy évig gyógyították, így onnan kimaradtam. Beadtam a jelentkezésemet a Zeneakadémiára is, és a Színiakadémiára is. Monori Lili látott bennem tehetséget, ő javasolta, hogy próbálkozzam a színészettel. Felvettek prózai szakra, olyan osztálytársaim voltak, mint Cserhalmi György, Székhelyi József, vagy Hámori Ildikó. Másodévesen már Sancho Panzát játszottam Darvas Iván és Galambos Erzsi mellett. Azután a Hegedűs a háztetőn Bessenyei mellett, több mint háromszázszor. Nádasdy Kálmán tanácsára a Zeneakadémiára is jártam, ahol Kodály Zoltántól tanulhattam. Így szereztem mindkét intézményben diplomát. Cserhalmi barátom a mai napig nem bocsátotta meg nekem, hogy ennyire elkanyarodtam a zenés színpadok elé a prózától.
 |
| La Mancha lovagja (Sancho Panza) |
- Azért a József Attila Színházban abból is jutott bőven…
- Hogyne! Csákányi Lászlóval játszhattam például a Liliomfiban, még egészen a pályám kezdetén. A mai napig érzem az orromban azt a kellemes dohányillatot, ami Csákányi hatalmas tenyeréből áradt, amikor az arcomra tette. Ezt követte O’Neill Vágy a szilfák alatt című drámájában Eben Cabot szerepe. A József Attilában nagyon jó munkákat kaptam, de az ott töltött ötödik évem után sajnos meghalt az igazgató, Fodor Imre. Ő hihetetlenül értett a színészek nyelvén, nagyon jó dolgunk volt ott. Egy rettenetes ember követte őt a direktori székben, aminek az lett a vége, hogy huszonnégy színész távozott egy év alatt az épületből. Engem Vámos Miklós hívott az Operettbe, ahol tizenöt évig játszhattam. Csupa főszerepeket! Emlékszem, A denevér című darab hármas szereposztásban ment, és én mindháromban énekeltem. Ma sem értem, hogy miért nem öltek meg a kollégáim az irigységtől.
- Jól tudom, hogy nemesi vér is csörgedezik az ereiben?
- Édesanyám grófi családból származott, édesapám pedig nagytőkés volt, vezérigazgató egy tervhivatalnál. A kitelepítések idején egy juhakolba vittek le minket, a Hortobágyra. A testvéreimmel libát kergettünk, nagyokat röhögtünk, gyerekként nem fogtuk fel, hogy mi történik körülöttünk. Ilyen családi háttérrel már az is isteni csoda volt, hogy egyáltalán felvettek a főiskolára. Nádasdynak nem tetszett az idegen hangzású Mayer név, így átkeresztelt. Ha már itt tartunk, talán ennek is köszönhető, hogy nekem nincs sem egy Szocialista Kultúráért díjam, nem hogy Jászaim...
- Hogyan lett Mayerból Maros Gábor?
- Ezt is Nádasdynak köszönhetem, egyszerűen átkeresztelt, mert nem akart sok idegen hangzású nevet. A La Mancha lovagja plakátján én már Marosként szerepeltem, úgy, hogy meg sem kérdezett erről. Így lett ő a keresztapám, de sosem bántam ezt meg.
- Ugorjunk egyet az időben, egészen az Operaházig, ahol szintén szép időt töltött…
- Tíz gyönyörű évet! Isteni szerepek, óriási sikerek voltak azok. Aztán jött az új igazgató, Petrovics Emil, és engem szépen kivégzett. Történt, hogy Ilosfalvy Róbert visszatért az NSZK-ból, s ezért felújították a Nürnbergi Mesterdalnokokat. Ki is írtak Dávid szerepére, amit egy éven keresztül tanultam. Petrovics első ténykedése közé tartozott, hogy elvette tőlem Dávidot és a János vitéz címszerepét. Közölte, hogy nem óhajt velem dolgozni. Kitámolyogtam a szobából, s majdnem összeestem. Ezt követően tudtam, hogy nincs visszaút. Egy pesti színházhoz sem tudtam leszerződni. Nincs rá bizonyítékom, de állítólag Petrovics letiltott engem. Így kerültem vidékre, majd hét évet külföldön töltöttem. Egyetlen bosszúm az volt Petrovics felé, hogy bárhol énekeltem a világban, mindenhonnan küldtem neki egy képeslapot.
- Könnyen kapott kint munkákat?
- A bátyám Zürichben élt, ott olvasta az újságban, hogy St.Gallenben bemutatják a Csárdáskirálynőt. Felhívta a produkció intendánsát, s beajánlott engem. Elmentem a színházhoz, s egy próbaképpen elénekeltették velem a bonviván szerepét. Másnap már le is szerződtettek. Majd egy híres intendánsnak köszönhetően egy Strauss- est közreműködője lehetettem. Ezzel a gálával, melynek Edita Gruberova, híres operaénekesnő volt a sztárja - beutaztuk a fél világot. Nem ez volt az első eset, hogy ilyen turnén vettem részt. Éppen Kölnben léptünk fel, mikor felkeresett az amsterdami Concertgebouw intendánsa azzal, hogy náluk is énekeljek. Elfogadtam a felkérést, ami szép, de nehéz munkával járt. Előfordult, hogy karácsonytól január közepéig tizenkilencszer kellett fellépni. Magyarországra viszont nem zenés, hanem prózai darabbal csaltak vissza a Komédium Színházba Verebes Istvánék. A kezdeti sikerek után nem látogatták a színház darabjait, Verebes elment Nyíregyházára igazgatónak, jómagam pedig, mivel Pesten még meg volt a „rossz hírem”, Sopronba szerződtem le. Onnan 1999-ben kellett távoznom, újra igazgató váltás miatt.
- Az ilyen eltávolítások kapcsán sosem jutott eszébe, hogy külföldön telepedjen le, vagy felhagyjon a szakmával?
- Felesküdtem a főiskolán a közönség szórakoztatására. Pénzről nem volt szó az eskü szövegében, ez egy szolgálat! Három éve nincs a Színművészeti Egyetemen eskütétel. Miért? Én hű akarok lenni a mestereimhez, mert nem látok más kiutat. Lehet, hogy nem élem már meg, de vissza kell térnie a kulturális életben a morálnak és az értékközpontúságnak. Az pedig nem igaz, hogy a modern korban nem lehet a színháznak lelke. Franco Zeffirelli tudott olyat rendezni, ami egyszerre volt modern és értékes. Persze, neki meg volt az intelligenciája is hozzá. Megyek, és visszajövök, mint a fel- feldobott kő.
- Hogyne! Csákányi Lászlóval játszhattam például a Liliomfiban, még egészen a pályám kezdetén. A mai napig érzem az orromban azt a kellemes dohányillatot, ami Csákányi hatalmas tenyeréből áradt, amikor az arcomra tette. Ezt követte O’Neill Vágy a szilfák alatt című drámájában Eben Cabot szerepe. A József Attilában nagyon jó munkákat kaptam, de az ott töltött ötödik évem után sajnos meghalt az igazgató, Fodor Imre. Ő hihetetlenül értett a színészek nyelvén, nagyon jó dolgunk volt ott. Egy rettenetes ember követte őt a direktori székben, aminek az lett a vége, hogy huszonnégy színész távozott egy év alatt az épületből. Engem Vámos Miklós hívott az Operettbe, ahol tizenöt évig játszhattam. Csupa főszerepeket! Emlékszem, A denevér című darab hármas szereposztásban ment, és én mindháromban énekeltem. Ma sem értem, hogy miért nem öltek meg a kollégáim az irigységtől.
- Jól tudom, hogy nemesi vér is csörgedezik az ereiben?
- Édesanyám grófi családból származott, édesapám pedig nagytőkés volt, vezérigazgató egy tervhivatalnál. A kitelepítések idején egy juhakolba vittek le minket, a Hortobágyra. A testvéreimmel libát kergettünk, nagyokat röhögtünk, gyerekként nem fogtuk fel, hogy mi történik körülöttünk. Ilyen családi háttérrel már az is isteni csoda volt, hogy egyáltalán felvettek a főiskolára. Nádasdynak nem tetszett az idegen hangzású Mayer név, így átkeresztelt. Ha már itt tartunk, talán ennek is köszönhető, hogy nekem nincs sem egy Szocialista Kultúráért díjam, nem hogy Jászaim...
- Hogyan lett Mayerból Maros Gábor?
- Ezt is Nádasdynak köszönhetem, egyszerűen átkeresztelt, mert nem akart sok idegen hangzású nevet. A La Mancha lovagja plakátján én már Marosként szerepeltem, úgy, hogy meg sem kérdezett erről. Így lett ő a keresztapám, de sosem bántam ezt meg.
- Ugorjunk egyet az időben, egészen az Operaházig, ahol szintén szép időt töltött…
- Könnyen kapott kint munkákat?
- A bátyám Zürichben élt, ott olvasta az újságban, hogy St.Gallenben bemutatják a Csárdáskirálynőt. Felhívta a produkció intendánsát, s beajánlott engem. Elmentem a színházhoz, s egy próbaképpen elénekeltették velem a bonviván szerepét. Másnap már le is szerződtettek. Majd egy híres intendánsnak köszönhetően egy Strauss- est közreműködője lehetettem. Ezzel a gálával, melynek Edita Gruberova, híres operaénekesnő volt a sztárja - beutaztuk a fél világot. Nem ez volt az első eset, hogy ilyen turnén vettem részt. Éppen Kölnben léptünk fel, mikor felkeresett az amsterdami Concertgebouw intendánsa azzal, hogy náluk is énekeljek. Elfogadtam a felkérést, ami szép, de nehéz munkával járt. Előfordult, hogy karácsonytól január közepéig tizenkilencszer kellett fellépni. Magyarországra viszont nem zenés, hanem prózai darabbal csaltak vissza a Komédium Színházba Verebes Istvánék. A kezdeti sikerek után nem látogatták a színház darabjait, Verebes elment Nyíregyházára igazgatónak, jómagam pedig, mivel Pesten még meg volt a „rossz hírem”, Sopronba szerződtem le. Onnan 1999-ben kellett távoznom, újra igazgató váltás miatt.
- Felesküdtem a főiskolán a közönség szórakoztatására. Pénzről nem volt szó az eskü szövegében, ez egy szolgálat! Három éve nincs a Színművészeti Egyetemen eskütétel. Miért? Én hű akarok lenni a mestereimhez, mert nem látok más kiutat. Lehet, hogy nem élem már meg, de vissza kell térnie a kulturális életben a morálnak és az értékközpontúságnak. Az pedig nem igaz, hogy a modern korban nem lehet a színháznak lelke. Franco Zeffirelli tudott olyat rendezni, ami egyszerre volt modern és értékes. Persze, neki meg volt az intelligenciája is hozzá. Megyek, és visszajövök, mint a fel- feldobott kő.
- Mire készül most?
- Verebes jelezte, hogy számít rám egy darabban, de az sajnos pénz hiányában nem jött össze. Helyette újra elővettük a Seress- estemet. Hihetetlen, hogy Seress Rezső szerzeményeit a világon mindenütt ismerik. Írtam is róla egy könyvet, Az élet egy csodálatos semmi címmel. Ebből, róla olvasok fel szemelvényeket, közben pedig énekelek a csodálatos dalai közül néhányat.
