Kulka Jánossal a Hippolytról

Július 4-én mutatja be az Orlai Produkció  a Hippolyt avagy a nagypolgári villa mellé jár az ezüst kiskanál című darabot a Belvárosi Színházban. Zágon István darabját a Mohácsi testvérek feldolgozásában láthatja a közönség. A címszerepet Kulka János alakítja. A Kossuth-díjas színész mesél a készülő előadásról.
 

- A Hippolyt mellett van egy alcím: "avagy a nagypolgári villa mellé jár az ezüst kiskanál".

- Én már nem foglalkozom a Mohácsi alcímeivel, mert amikor az Egyszer élünk... bemutatójára készültünk, annak is volt egy megjegyezhetetlen alcíme, "avagy a tenger azon túl tűnik a semmiségbe", ami egyébként egy Petőfi-vers egy sora. Beültem egyszer a Nemzeti Színház jegyirodájába az Andrássy útra, akkor kérdezték, hogy "Már lehet kapni jegyet a Tenger azon túl... ööö... tűnik az egyszer... ööö... semmibe... -re?". Mondtam, tessék csak Egyszer élünknek hívni. Ez amolyan fricska Mohácsitól. Én is csak Hippolytnak hívom, amúgy nincs is mögötte, hogy "a lakáj".

- Miért?

- Mert nálunk Hippolyt nem lakáj, hanem inas. Inasok ugyanis még vannak.

- A Hippolytnak különösen erős előképe van, ez befolyásolt téged bármiben?

- Sokat gondolkodtam ezen a kérdésen. A filmet természetesen imádom, de minden szerepet már mindenki eljátszott, most is megy hatszázötvenkét III. Richárd és ötszázhúsz Lear király a világon. Úgy nem lehet nekiállni egy szerepnek, hogy olyan terheket veszel magadra, hogy például Laurence Olivier milyen jó volt a III. Richárdban, én már el sem játszom. Sokkal erősebb az emberben az a vágy, hogy megmutassa, mit gondol ő az adott szerepről – most éppen Hippolytról. 

- A filmben a Hippolyt abszolút főszerep, de ti a Zágon István-féle eredeti darabból indultatok ki, ahol némiképp máshol vannak a hangsúlyok.

- Természetesen itt is központi figura Hippolyt, de nagyon meghatározó a Schneider család élete, hétköznapjai, az a kissé abszurd világ, amiben élnek. Van egy gyönyörű mondat a darabban: "Az inas legfőbb feladata a boldogság". Hippolytban van egyfajta küldetéstudat, mert ez az őszintétlen, felfelé kapaszkodó, hazug élet, amit Schneideréknél lát, irritálja őt nagyon. Valamiféle tükröt tart nekik, amiben ráláthatnak saját életük kisszerűségére.

- Nyilvánvaló, hogy ez egy komédia, de mi a tartalmi apropója annak, hogy ehhez a darabhoz nyúltatok?

- Szerintem elég jól leképezi akár a mai magyar társadalom bizonyos rétegeinek az életformáját. A legörökebb benne talán a viszonyulás, amikor megjelenik valaki az életedben, akit többnek látsz magadnál, és akkor jön a reflex: igazodni kell. De miért kéne kényszeresen megfelelni? Igazodni? Beállni a sorba? Hippolyt és a Schneider család viszonya talán
azért igazán érdekes és fontos, hogy ezt észrevegyük.Schneiderék élnek önfeledten, mint a vaddisznók, és egyszer csak beállít valaki, és azt hiszik, hogy meg kell felelni
. Persze ő, aki jött, valójában nem várja ezt tőlük, egyszerűen csak úgy beszél, hogy attól teljesen zavarba jönnek. Ez a része teljesen működik mostanában is, pláne a rapid módon kialakult felső tízezernek lehet hasonló problémája. El tudom képzelni, hogy mennyi rózsadombi villában fordul elő ugyanez. Biztos ezért is lett ez a darab klasszikus, mert ez annyira örök, létező probléma.

- Van egy újgazdag réteg, akinek nem volt honnan kultúrát, ízlést tanulnia, pedig szeretne kulturáltnak és jó ízlésűnek látszani. Ez valóban vissza-vissza térő probléma.

- Persze, ízlés, kultúra, neveltetés – ezek nem olyanok, amik egyik pillanatról a másikra elsajátíthatók lennének. Sokat lehet tanulni persze, de van, ami tanulhatatlan. Láthatjuk magunk körül: kapcsolatok, munkák, intézmények, köztük színházak is rámennek arra, hogy nem veszik észre az ízlés által diktált, évszázados határokat. Ennek komikus megfogalmazása a Hippolyt- történet, és mi azon vagyunk, hogy ez minél inkább ki is derüljön.

(forrás: Orlai Produkciós Iroda, fotó: Takács Attila)