Borbás Gabit senkinek
sem kell bemutatni. A rendkívüli tehetségű színésznő pályája sem mindig volt
hangos tapsokkal kísért. Ő azonban sosem volt rest megtalálni azt a színpadot,
ahol megkapta a feladatokat, és az őt megillető sikereket.
- Meséljen egy kicsit
a gyermekkoráról, mikor érezte meg először a színház illatát?
- Anyukám szeretett színházba járni, pici koromtól kezdve vitt
magával az előadásokra. Balerina akartam lenni, tizennégy évig táncoltam, de
olyan rossz lett az iskolai eredményem, hogy eltiltottak tőle. Tizenhat éves
koromban a magyar tanárnőm talált egy irodalmi színpadot, és ott kezdtem tanulni.
Az irodalmi műveltségemet ott alapoztam meg. Érettségi után próbálkoztam a
főiskolával, de nem vettek fel, ezért elmentem műszaki rajzolónak egy évre. A
második nekifutás sem sikerült, így a Néphadsereg Művészegyüttesében kötöttem
ki, segédszínészként. Konferáltam, verset mondtam, jártuk az országot. Ez az
élet megtanítja az embert a szerénységre, a készenlétre, és olyan praktikus
dolgokra, hogy például hogyan lehet hosszú távon elviselni a buszozást.
- A harmadik
próbálkozás azonban már sikert hozott a főiskolán…
- Olyan osztálytársaim voltak, mint Gálvölgyi János,
Reviczky Gábor, Sáfár Anikó, vagy Vörös Eszter. Harmadik osztálytól már
játszhattam a Nemzeti Színházban, Major Tamás nagyon szeretett, és szép
feladatokat kaptam tőle. Aztán utolsó éves főiskolásként jöttek az igazgatók, emlékszem,
hogy minden nap szállodákban tárgyaltam egy kávé mellett arról, hogy hová
kerüljek. Úgy döntöttem, hogy elmegyek Veszprémbe, mert tetszett, amit ott csináltak,
de végül lebeszéltek róla, és a József Attila Színházhoz szerződtem.
Tizenkilenc évig maradtam is ott.
- Úgy érezte, hogy
váltania kell?
- Nem éreztem már jól magam ott. Egy novemberi napon úgy
döntöttem, hogy elég. Nagyon sokat próbáltam, ehhez képest kevés volt a
fizetés. Mindez a kilencvenes évek elején történt, amikor amúgy is minden
változott körülöttünk. Közben a Játékszínben is szerepeltem olyan darabokban,
mint a Hippolit, vagy a Néma Levente, de ebből így nem lehetett megélni.
Megkerestem Valló Pétert, akivel együtt jártunk főiskolára, és kértem, hogy
valamit találjon ki nekem. Sopronban tárt karokkal vártak, és olyan remek
darabokban kaptam szerepet, mint a Chicago, a Lovagias ügy, vagy a
Cseresznyéskert. Fantasztikusan jól éreztem ott magam, évente két darabot
próbáltam. Hiába volt már mögöttem tizenkilenc év a József Attilából, mégis a
Sopronban töltött tíz év tett azzá, ami most vagyok.
- Sopronban is élt
akkoriban?
- Kivételesen jó helyzetben voltunk. Nem kellett lent lakni,
Pesten próbáltunk, csak az előadásokra utaztunk le. Azután ott is történt egy
váltás. Maradhattam volna az új direktor keze alatt is, de nekem vissza kellett
jönnöm Budapestre. A szüleim és a gyerekeim miatt muszáj volt itt lennem.
Tanítottam, de megint azt éreztem, hogy ez kevés az életben maradáshoz. A semmire
jöttem vissza. Emlékszem, sétálgattam a Radnóti Színház előtt, és úgy éreztem
magam, mint egy vidéki kislány, aki ismerkedik a várossal. Akkor Puskás Tamást
hívtam fel, ő mentett meg a Figaro házasságával, amit Keszthelyen játszottunk.
- Sok színész egy
ilyen helyzetben csak ül, és sajnáltatja magát. Méltatlannak éreznék, hogy
felemeljék a telefont…
- Nekem ez egyáltalán nem derogált. Természetesnek vettem,
hogy van egy szakmai tudásom, tudtam, hogy mit árulok. Szükségem volt a
munkára. Kaptam nemleges választ is, de mentem tovább. Nem szerettem sosem, ha
valaki megjátssza magát, ha valakinek munka kell, akkor menjen érte! Nyolc éve
kerültem a Vidám Színpadhoz -mai nevén Centrál Színházhoz, ahol nagyon jól
érzem magam. Öt darabban játszom, és hamarosan kezdjük próbálni a Kabarét is.
- Számtalan filmben is
játszott, nem hiányzik ez a légkör?
- Nem szerettem a Filmgyárat, ki nem állhattam azt a
légkört, azt a rumlit. Ami hátul megy, a várakozás, a piálás, a furcsa emberek…
Emlékszem, hogy egyszer egy kosztümös filmet forgattunk valahol vidéken, és egy
deszka tákolmányban kellett átöltöznöm, mert egy lakókocsit sem biztosítottak
nekünk. Tévézni jobban szerettem, az szervezettebb dolog volt.
- A szinkron stúdiókban
is jóval több feladatot kapott régen…
- Már nagyon megválogatom, hogy mit vállalok el. Felhígult ez
a szakma. Azt kell mondanom, hogy a dilettantizmus jellemzi a szinkronizálást a
tévécsatornákon is. A háttérzaj sokszor elnyomja a dialógust is. A
szinkronstúdiók névtelen fiatalokkal dolgoznak, mert ők olcsóbbak. A mindenféle
tanodák ontják magukból a „szinkronszínészeket”, akik sajnos nem állnak a
helyzet magaslatán. Számomra mindig nagy kihívás volt egy- egy nagy színésznőt
szinkronizálni. Glenn Close, vagy Meryl Streep fantasztikus művészek, nekik
például többször is lehettem a magyar hangjuk. Emlékszem, az első nagy
feladatom a Kifulladásig című filmben volt, ahol Jean Seberg-t szinkronizáltam.
Néhány éve döbbenten láttam, hogy felújították a magyar változatot, és már mást
kértek fel a feladatra…
- Az interneten sokan
hiányolják önt a képernyőről. A világhálót mennyire figyeli?
- Engem ez nem nagyon érdekel. Levelezek, de ha valamit meg
kell néznem, akkor a lányom segítségét kérem. Nem is nagyon vagyok kíváncsi
senkire. Unom az internetet. Híreket sem tudnék a monitoron olvasni. Ma például
hosszan kellett sétálnom, hogy találjak egy újságos pavilont, de nekem kell a
nyomtatott sajtó.
- Tanít még?
- Igen, a mai napig van 18- 20 tanítványom, akiket a
művészi- színpadi beszédre oktatok.
- Ők színésznek
készülnek?
- Igen, de én megmondom nekik őszintén, hogy nincs rájuk
szükség ezen a pályán. Itt most minden leprolisodott, felhígult, elszürkült.
Olvasom most Márai Sándor naplóját… mindenkinek ajánlanám! A mai fiatalok
olvasni sem tanulnak meg, és az irodalomról semmi fogalmuk nincs. A
tanítványaimnak feladok könyveket, de ők is az interneten olvassák el a
rövidített változatot, ami sokszor pocsék fordításban kerül fel oda..
- Ha éppen nem
szerepet tanul, akkor mivel tölti az idejét?
- A tanulás számomra kikapcsolódás. Ha hosszú ideig nem
csinálok semmit, akkor nem érzem jól magam. Elfoglalom magam, bringázom,
sétálok, ülök a virágaim között, rejtvényt fejtek, olvasok, főzök. Közben pedig
reménykedem, hogy könnyebb lesz az életünk, és az európai kultúra egyszer majd
magára talál…
(fotók: RTL Klub, Centrál Színház, szinhaz.hu)
