Bizony,
ők is voltak kislányok, s lettek feleségek, anyák... Színésznőink,
énekesnőink életében is vannak emlékezetes karácsonyok. Hernádi Juditot,
Papadimitriu Athinát, Malek Andreát, Siménfalvy Ágotát és Auth Csillát
faggattam az ünnepekről, és az emlékekről...
Hernádi Judit: –
Már október végén megveszem az ajándékokat. Amíg nem találom ki a
fő csapásvonalat, addig kicsit ideges vagyok. Észreveszek valamit, és
akkor szeretném a barátaimat megismertetni azzal a dologgal. Nagyon
régóta nincs karácsonyfánk, mert a lányom siratta őket, és én magam is
mélyen együtt éreztem vele, utáltam, hogy haldoklik valami a lakásban.
Vettünk egy műanyagot, azt hol feldíszítjük, hol nem. Egy új tendencia
indult be. Mivel a családok szétzilálódtak, egy kedves dzsemborizás lett
a karácsonyból. Már néhány éve úgy zajlik, hogy meglátogatjuk apukámat,
beszélgetünk kicsit a lányommal kettesben, aztán elindulunk a
barátokhoz. Nem ülünk otthon, és nézünk szomorúan magunk elé. Én ezt
nagyon élvezem. Tíz-tizenkét évig mindent én csináltam, az egész család
nálam gyűlt össze, ahhoz képest ez isteni helyzet. Ha tőlem kérdezné egy
karácsonyi angyal, hogy mi a vágyam, azt felelném: utazni szeretnék.
Mennék Kínába, Mexikóba, Peruba még egyszer, Japánba, Vietnamba.
Papadimitriu Athina: - Kiskoromban
a Műjégpálya mellett laktunk, és az volt a szokásunk, hogy 24- én
elmentünk, korizni. Mire visszaértünk már állt a fa. Semmi ajándék nem
múlta felül azt az érzést, amikor a hidegtől a merev lábujjaimat
nyújtóztattam a radiátoron, és közben áradt az orromba a lucfenyő
illata. Azóta sem vagyok hajlandó drága fát venni, ragaszkodom a luchoz.
Sajnos már sem a szüleim, sem a testvérem nem lehet velem, ezért
teljesen rám hárul a készülődés.
A három lányomtól aztán halmozottan kapom vissza a szeretetet. Próbálunk
magunk gyártani ajándékot, vigyázok arra, hogy ne kerüljön sokba,
inkább eszmei értéke legyen. Mindig olyat kapnak a gyerekek, amire
egyébként is szükségük van. Kiskorukban sem írtak levelet a Jézuskának,
mert ha egy anya nem tudja, hogy mi kell a gyereknek, ott már komoly
gond van.
Malek Andrea: –
A legmélyebben az a karácsony él bennem, amikor már felnőttként újra
visszatértem a szülői házba, és a szüleimmel, a keresztanyámmal, a
testvéremmel, a gyerekeimmel együtt csak álltunk a fa előtt, és
potyogott a könnyünk. A másik szép emlékem már az egyik gyermekemnek
köszönhető. Az akkor négyéves kicsi fiam, felfogva, hogy valahogy itt
mindenki mindenkinek ad ajándékot, húsz percre eltűnt az emeleten, ami
tetszett neki, becsomagolta írólapba, berakta a kisbőröndjébe, lehozta,
és közöttünk ő is kiosztotta. Idén már a kicsi lányom is felfogja, hogy
miféle nyüzsgés készülődik, ő is érdeklődve figyeli a történéseket, és a
kivilágított város díszeit.
Siménfalvy Ágota: -
Az egyik legkedvesebb karácsonyi ajándék, amit kaptam, az a két
kiscicám. Néhány éve egy kedves barátnőm lepett meg velük. Az ő udvarában
születtek a kis állatok, és mivel tudta, hogy szeretnék én is cicákat,
ezért kettőt megkaptam a fa alá. Nem panaszkodhatom, meghálálják a
szeretetet, és bár kevés időt töltök otthon, nem rosszalkodnak.
Karácsonykor általában az utolsó pillanatig dolgozom, hiszen ilyenkor
játsszuk a gyerek előadásokat, és fellépésből is több van. Ezért otthon
csak egy jelzés értékű fát állítok, de az anyukámnál díszítünk egy
nagyobbat. A gyermekkoromból felrémlő fákhoz képest ezek már jóval
letisztultabbak, egyszerűbbek.
Auth Csilla:
– Megmondom őszintén, ha mégoly szomorú is: nem vagyok karácsony-„fan”,
de egy gyerekkori élményemet hadd meséljem el. Bár ebből erősen
kiviláglik, hogy nem ebben a században születtem, de mindegy. Szóval,
színes tévét kértem karácsonyra. (Bizony, volt még olyan család
akkoriban, ahol az újszülött 4D-s DVD-felvételét nem tudták még otthon
lejátszani. Jelzem, még 4D-s felvétel sem volt. Még 3D-s sem. 2D-s talán
volt már. De 1D-s biztosan…) Szenteste készülődés, a szüleim mindig
rettenetesen odavannak ilyenkor, Csilla tör elsőként a feldíszített
fához, körbenéz. A Jézuska gazdagabb, mint valaha: a szoba telis-tele
ajándékokkal, szebbnél szebb csomagokkal, a szüleim arca ragyog, várják a
felhőtlen öröm megnyilvánulását, de csak ennyit kapnak: „Hááát, színes
tévét nem hozott…”
