A zseniális színésznő, a lapok számára mindig pletykákkal szolgáló híresség, szenvedélyesen gátlástalan életimádó volt. Eljátszott minden korabeli nagy főszerepet, köztük magát Hamlet herceget is, turnéival beutazta a világot, többször járt Budapesten is. Halálos ellensége volt Bernard Shaw, jó barátja Oscar Wilde, plakátjait maga Alphonse Mucha tervezte. A legendák szerint legbensőségesebb viszonyát házi tigrisével ápolta, koporsóban aludt, szerelmi étvágya pedig minden képzeletet felülmúlt.
A történet egy teraszon játszódik, ahol Sarah Bernhardt hűséges titkára, Pitou segítségével emlékszik vissza életére úgy, hogy a szerepjátékok során felelevenítik a színésznő életének jelentős pillanatait. A titkár szerepében Gálffi Lászlót láthatja a közönség, aki megosztotta a nézőkkel a szerepről alkotott gondolatait is:
– Sarah Bernhardt mellett mi Pitou, a titkár szerepe John Murell darabjában?
- A viszony mindenképpen alárendelt, hiszen egy nagy színésznőnek a titkára, életének tanúja, és a szerepjátékokban – amire a darab épül – sem egyenlő a szerepük. Együtt játszanak, de nem, mint színészek, hanem nagyjából úgy, mint a gyerekek. Az ő játékuk a szó szoros értelmében – és nem teátrális értelemben – vett játék. Sarah-nak hiába van gyereke, hiába van unokája, hiába vannak rajongói, egyedül van. Erről persze ő is tehet. Csak a titkára maradt, akivel borzasztó együtt lenni, ugyanakkor annál csak egy rosszabb van, ha nincs a közelében.
– Pitou szívesen vesz részt ebben a játékban?
- Nyilván, hiszen részese lesz egy nagy életműnek, végtére is ő gondozza az
utókor számára a nagy színésznő emlékiratait! Ez persze felelősségteljes, sőt veszélyes feladat is, mert amiről úgy gondolja, rombolja a nagy színésznőről alkotott képet, azt nem írja le, az eltűnik. Roppant érdekes, hogy mi az, amiről ő úgy gondolja, nem tartozik az utókorra. Ugyanakkor bármennyire is alárendelt szerepben van, mégiscsak ő az, akinek a színésznő kiadja a titkait, mégiscsak ő az, aki leírja, mégiscsak ő az, aki a szerepjátékban részt vesz, és akin keresztül megtörténik a múlt felidézése.
– Ezek szerint a titkár nélkül nincs visszaemlékezés sem.
- Persze, hogy nincs. Nekem még talán jobban is kell figyelnem... olykor előtérben vagyok, olykor pedig háttérbe vonulok, de mindkettő teljes koncentrációt igényel. Hiszen a háttérben is ugyanúgy kell jelen lenni, mint elöl, csak éppen akkor valahogy úgy, mint a jó filmzene, amit gyakran szinte nem is érzékel az ember, de ha nincs, nem olyan hatásos a jelenet.
– Mi volt a legnehezebb a próbafolyamat alatt?
- Egyértelműen a rengeteg szöveg, ami ráadásul gyakran érzelmileg igen összetett. Szerep a szerepben. Az ember minden próbafolyamat alatt újrakezdi a szakmát. Itt most az arányokat kellett megtalálni, miből mennyit, mert nagyon sok a csábító lehetőség, ami más irányba viheti a történetet. Végig ketten vagyunk a színpadon. Ha egy koncertteremben eljátsszák Beethoven Tavaszi szonátáját, általában mindenki a hegedűsre figyel – de ha nincs jó zongorista mellette, akkor a hegedűsnek sem lesz akkora sikere.
a Vári Évával készült interjú itt olvasható
(fotók: Tiszeker Dániel)
