A fiú a tükörből
Január 26-án újra látható a Thália Színházban a Paulinyi Tamás könyvéből készült megrázó darab. Minden családban őriznek titkokat, melyeket mélyen elrejtenek a fiókok mélyére. A fiú a tükörből című darab missziót próbál teljesíteni azzal, hogy ezeket a tabunak számító témákat viszi a közönség elé. Paulinyi Tamás Bólébál című regényéből készült a tragikomikus, fénnyel és sötéttel egy időben játszó, egyszerre spirituális és realista történet. A fiú a tükörből hitet tanít a reménytelenségben és a céltalanságban, hitet abban, hogy minden túlélhető és megszerethető. Játék az elveszített gyermekkorért, a családi összetartozásért a függőségek világában, családon belüli erőszak ellen. Egy családi pokol sírós- nevettetős bemutatása, filmszerű epizódokkal, melyek végén talán a néző is választ kap a kérdésre: - van olyan gyerek, aki minden nyomorúságot túlél?
Paulinyi Tamás regénye 2008- ban irodalmi díjban részesült, de talán ő maga sem gondolt volna arra, hogy három évvel később a Thalia Színház színpadán láthatja viszont a történetét.
Az önéletrajzi ihletésű mű erejét a tragikomikus élethelyzetek panaszos- beletörődős, sírós-nevetős bemutatása adja. A kisgyerekből felnőtté érő főszereplő sorsa szinte tipikus. Hogyan válnak el a szülők és marad mégis egy lakásban a család, hogyan válik az anya alkoholistává, hogyan próbálja a fiú menteni a veszekedéseket, a verekedéseket, s mindezt titkolni a külvilág elől. A bizarr fordulók közben nagyobb, közös múltunk is megelevenedik. A politikától mentesen, mégis ismerős realizmussal élhetjük át a hatvanas, hetvenes évek hangulatát. A színpadi játék megoldása különös, egy monológ – két hangra. A mostani író (Perjés János játssza) megérkezik ősei üres vidéki házába, azzal a szándékkal, hogy felelevenítve emlékeit, leszámoljon múltja és lelke „démonaival”. Felidéződik gyermekkora, önálló életre kel mindenkori saját maga, így újból átéli a katartikus élményeket. A mindenkori Tamás (akit Makranczi Zalán alakít) és a visszaemlékező mostani író végigjárja a gyermekkortól az utat újra, „teli lommal, teli emlékkel, teli halottal”. Közös játékukban megelevenednek a történet szereplői: a nagymama, az anya, az apa, sőt még a kutya is. A darab végére a terápiás hatás sem marad el, ami az író hite szerint „élőre és holtra egyaránt kiterjed, adott esetben jól járhat a néző is”.
A rendező, Bodor Böbe kevés díszlettel dolgozik, inkább engedi, hogy a két színész lelke, játéka töltse meg a teret, melyben a néző hol szorongva, hol döbbenten ül, és fedezi fel a két Tamáson keresztül saját gyermekkori traumáit. Bár a színpadon nincs jelen, de hangban szerves részévé válik a darabnak Venczel Vera (nagymama) és Papadimitriu Athina (anya) is, akik emlékként bukkannak fel a belső utazás során. Említést kell tenni a Quimby zenekarról is, melynek „Most múlik pontosan” című dala egészen új értelmet kap az előadás során. Először a nagymama hangján csendül fel, majd az anya is elénekli, a darab végén pedig a gyermek szájából hallhatjuk az ismerős slágert. Vajon van- e feloldozás a régi bűnökre? Makranczi Zalán játéka finom, mégis fájdalmas. Nem akar több lenni sem mozgásban, sem mimikában, mint amennyi pont elég. A téma önmagában lelket marcangoló, ő pedig pontosan tudja, érzi, hogy meddig mehet el, hogy ne essen túlzásba. A visszaemlékezés során életre kelő kisfiú keserves felnövését, kamaszkori KISZ táboros lelkesedését, a fiatal felnőtt "ragasztógőzös" baráti csavargásait eszköztelenül, nagy játékkedvvel mutatja meg. Sikerrel és élvezettel birkózik meg a hatalmas szövegmennyiséggel, szeméből a gondolat ereje sugárzik. Perjés János olyan mélységeket csillant meg alakításával, melytől megborzong a néző, és azt is elfelejti, hogy színházi előadáson ül. János a darab színpadra állítójaként az eredeti regény minden szavát, vesszőjét megforgatta magában, és úgy vetette újra papírra, hogy a mű kicsit se sérüljön. A múltjának kísérteteivel leszámolni készülő író szerepében előbb szinte külső szemmel figyeli saját múltját, keserűen mulat rajta, majd ahogy a benne élő gyerek megelevenedik, lassanként veszíti el kapcsolatát a jelennel és sodródik bele az emlékekbe. A történet végén a személyiségben megbomló egyensúly joggal veti fel a kérdést: a bennünk élő gyerek, ha el nem is felejtheti a múltját, meg tud- e bocsátani. A kamaraszínpadi közelség látni enged minden rezdülést, a két színész egymásra utaltsága egyben páratlan összhang, valóban egy lélek két testben. A felidézett történetek rendre rosszul végződnek, ám az előadás korrekten nélkülözi a szentimentalizmust, érzelmi libikókára ültetve a nézőt, aki így harsányan kacag a legképtelenebb helyzeteken, majd elgondolkodva elcsendesül. Lehet mondani, hogy pszichológiai utazásra viszi a közönséget A fiú a tükörből, talán az sem túlzás, hogy példaértékű előadás született, de egy tény: a néző hazatérve folytatni fogja ezt a merülést, és egészen biztos, hogy visszautazik a saját múltjába.
