- Gyermekként is izgatott már a tánc varázsa, esetleg volt valaki a családban, aki példával járt előtted?
- Anyukám óvónő, apukám könyvelő, polgári családban nőttem fel Tokajban. Már háromévesen tudtam, hogy valami olyasmivel szeretnék majd foglalkozni, aminek köze van a színpadhoz. Eleinte az éneklés, és a színészet érdekelt, akkor még szó sem volt a táncról. Sokat jártam gyerekként színházba, és hamar megfogott ez a varázs. Nyaranta a szüleim felhoztak a Fővárosi Nagycirkuszba, na, az volt számomra a csoda! Ott szerettem volna állni én is a közönség előtt. Nyolcadik osztály után jelentkeztem a Balettintézetbe. Nem vettek fel, azt mondták, hogy meg se próbáljam ezt a szakmát. Gerincferdülés, lúdtalp, rossz izomzat, minden megvolt bennem, ami miatt eltanácsolhattak. Nem adtam fel, jelentkeztem a Pécsi Balett iskolájába. Eck Imre, Uhrik Dóra, Rónay Márta ültek a felvételi bizottságban, és bár semmiféle táncos múltam nem volt, felvettek. Nagyon nehéz négy év volt az, önfejű, makacs, kezelhetetlen, gyerek voltam, nem bírtam a kollégium zártságát. Izgatott a mozgás művészete.
- Akkor már a balett világa is megbabonázott?
- Nem mondanám. Értek behatások, például a Macskák, amit tizenöt évesen láttam először, és akkor döbbentem rá, hogy én igazából ezt akarom csinálni. Céltudatos voltam, a Madách, az Operett, és a Rock Színház vonzott. Felvételiztem a Madáchba, emlékszem, hogy nagyon sokan voltunk a válogatáson, de felvettek. Olyan darabokban állhattam színpadra, mint a Macskák, az Isten pénze, a Doktor Herz, a Vörös malom, vagy a József és a színes szélesvásznú álomkabát.
- Ekkor kezdtél külföldön dolgozni?
- Megismerkedtem egy Németországban élő ügynökkel, kiköltöztem, és hamar megjött az első szerződésem is. Kölnben, a Gaudi című musicalben kaptam szerepet. Heti nyolc előadás ment belőle, egy éven át. Emberpróbáló munka volt, és semmiképpen sem változatos, hiszen csak az az egy darab volt, más nem. Ott megtanultam a hozzáállást, a fegyelmet, hogy nem kések el, nem beszélek vissza. Egészen más kint a mentalitás.
- Abban is különbség van, hogy külföldön a táncosok többsége is kiválóan énekel…
- Kint az alap, hogy énekelni tudni kell. Nálunk nincs is igazából ilyen iskola. A világ elmegy mellettünk, nekem is folyamatosan fejlődnöm kell, de nehéz úgy, ha valaki az alapokat sem kapja meg. Ez egy univerzális műfaj, itt mindent kell tudni: beszélni, énekelni, mozogni. Voltak álmaim, nagyon akartam táncolni például a Chicagoban, vagy a Fosse-ban, és mindkettőt megkaptam. A Vámpírok bálja is nagy vágyam volt, és az megérkezett. Most már negyedik éve, hogy Szirtes Tamás megbízik bennem a Madách Színházban, és újabb feladatokat mer rám bízni. Ha ő nincs, akkor én nem vagyok most itt. Mérhetetlenül sokat tanulok tőle.
- Hogy talált meg az első koreográfusi feladat?
- Bécsben laktam, az Elisabethben táncoltam. Sárközi Gyula hívott egy castingra a Madáchba, az új Webber darabhoz, a Volt egyszer egy csapat-hoz. Öt – tíz percet kellett megkoreografálnom a darabból. Sosem csináltam azelőtt semmi ilyesmit, és tudtam, hogy sorban hívták be a neves koreográfusokat…
- Ráadásul az a darab sem éppen könnyű…
- Egyáltalán nem. Kint Bécsben tanítottam egy végzős osztályt, velük kipróbáltam ezt a néhány percet. Hazajöttem, megcsináltuk, felvették videóra, aztán visszautaztam Ausztriába. Egy hónap múlva hívott fel Szirtes Tamás, és közölte, hogy én kaptam ezt a munkát. Majdnem kiesett a telefon a kezemből. Szerződésem volt még Bécsben, vonattal jöttem- mentem a két város között. Nagyon nagy dolog volt az, a mai napig a szívem csücskének érzem.
- Az eredeti londoni előadás koreográfiáját kellett itthon megcsinálnod, vagy újat készíthettél?
- Teljesen szabadkezet kaptunk. Webber személyesen jött el megnézni, és teljesen oda volt a dinamikától, az erőtől. Akkor nekem lakásom sem volt Pesten, de elindult valami, megkaptam a Producereket, aztán a Made in Hungaria filmet, így hazaköltöztem. Most a televízió is nagyon fontos nekem. Az RTL Klubon koreografáltam a Csillag születik-et, a Királynőt, és az X-Faktor-t. Szeretnék újabb filmeken is dolgozni, remélem, hogy megtalálnak majd még a rendezők.
- A legnagyobb művészekkel dolgoztál már együtt, kire vagy a legbüszkébb?
- Gálvölgyi János! Gyerekként nagyon sokat láttam a tévében, és óriási dolog volt együtt dolgozni vele. De mondhatnám Haumann Péter, vagy Alföldi Róbert nevét is, akikkel szintén megtiszteltetés volt a közös munka. Érzelmileg nagyon nehéz volt nekem, hogy ekkora művészeket kellett irányítanom. Rá kellett jönnöm arra, hogy ha megvan a bizalom, és nem tudnak belekötni a tudásodba, akkor ez elmúlik.
- Nem lehet könnyű a két konkurens fővárosi színházban párhuzamban dolgozni. Ha egyszerre jönne két felkérés, melyiket választanád?
- Nagyon nagy dolog ez, hiszen nem nézik el sokaknak, hogy mindkét színházban ténykedjen. Mindkettőnek megvan a maga jó, és rossz oldala. Az Operettben iszonyú sok darab megy, naponta játszanak mást, a Madáchban pedig blokkokban mennek az előadások, az sokkal tisztább dolog. Nem hagynám cserbe a Madáchot, hiszen mindent ennek köszönhetek, ettől lettem az, aki vagyok. Az Operettben legutóbb a Rebecca-t csináltam, életem egyik nagy büszkesége lett. Nagyon veszélyes víz a musical, millimétereken múlik, hogy valaki megérzi-e valaki a darab stílusát, vagy nem. Egy koreográfusnak a stílusérzéke a legfontosabb, meg a zenei hallása. Az a jó, ha az ember nyitott mindenre.
- Van olyan darab, amire nagyon vágysz?
- A Hairspray. Mindig megtalálnak a befordulós darabok, most csinálnék valami boldog, vidám előadást is. Jó lenne egy táncesetet is összehozni, a Broadway stílusában, amiben jobbnál jobb táncosok, és énekesek léphetnének fel. Nem kedvelem a musical gálákat, ez valami egészen más lenne.
- Táncosként mikor térsz vissza a közönség elé?
- Néha vágyom a színpadra, de alapvetően elég volt. Elkezdtem félni attól a tehertől, hogy nekem mindig tökéletesnek kell lennem. Nem mondom, egyszer szeretnék még Londonban táncolni a Chicagoban. Vannak darabok, amiket koreográfusként is visszaadnék, az egyik ilyen pont a Chicago. Az eredeti annyira tökéletes volt, hogy azt nem kell megpróbálni jobban megcsinálni.
- Nem akarod tovább adni a tudásodat a fiataloknak?
- Túl fiatalnak érzem még magam ehhez. Azt szeretem, ha kész emberekkel kell dolgoznom. Megpróbáltam, de nem tudok kikapcsolni, nem fér bele az életembe. Talán idősebb koromban jobban tudok majd koncentrálni erre.
- Legutóbb a Jézus Krisztus Szupersztár című darabot koreografáltad a Madáchban. Mit gondolsz erről a műről?
- Szerintem ez Webber legjobb darabja. Nagyon nagy kihívás, hiszen táncban kell elmesélni a történetet. Nehéz feladat a színészeknek is. Nem tűnhet balett estnek, de meg kell lennie a keménységének is. Közben a szöveg nem veszhet el a tánc mögött. Nagyon durván kidolgoztuk ezt az előadást, és kőkeményen dolgozunk rajta. Szirtes nagyon jól látja, hogy mi jó, és mi nem, így könnyen tudunk együtt dolgozni. Jól állunk vele, és remélem, hogy a közönség is szereti majd.
- Most pedig a Mamma Mia! koreográfiáját is te állítottad össze...
- Mivel a korszak és a zenei stílus meghatározó, muszáj volt autentikusnak lenni, emellett azonban szerettem volna belecsempészni valami olyat is, ami a mai korra jellemző. Szeretem a megszokott stílusokat váratlannal ötvözni, eltérni attól, ami adott. A Mamma Mia! koreográfiája modern retró lett.
- Most pedig a Mamma Mia! koreográfiáját is te állítottad össze...
- Mivel a korszak és a zenei stílus meghatározó, muszáj volt autentikusnak lenni, emellett azonban szerettem volna belecsempészni valami olyat is, ami a mai korra jellemző. Szeretem a megszokott stílusokat váratlannal ötvözni, eltérni attól, ami adott. A Mamma Mia! koreográfiája modern retró lett.
- Ha éppen nem kell táncosokat igazgatnod, akkor mivel kapcsolódsz ki?
- Szerinted ki tudok kapcsolni? Ez nagy hibám. Teljes zizi vagyok még otthon is, bár imádom a csendet, és a nyugalmat. Szeretek egyedül ébredni, olvasgatni, imádok moziba járni, és általában minden tetszik is. Az életem nagy részét utazással töltöttem, de nekem az is kielégítő, ha csak a tengerparton heverek egy héten át, nem feltétlenül járom a városokat.
- Mit gondolsz, mi lesz veled tíz év múlva?
- Nem biztos, hogy koreografálni fogok. Lehet, hogy a TV-ben találom meg a jövőmet, de most nem tudom megmondani neked, hogy mi lesz tíz év múlva.
