Nóti Károly és Zágon István örökzöldje jolly joker a nyári színpadokon. Jól ismert poénok, fütyülhető slágerek, szerethető figurák sorakoznak egymás után, közel két órán keresztül. Falnánk is a hagymát hagymával, ha a felszolgálás, és a tálalás is méltó lenne a darabhoz…
A Karinthy Színház ezt a nyarat a Hippolyt, a lakáj című előadással igyekszik elviselhetőbbé tenni, és szabadtéri színpadokon is kiszolgálni a nagyérdeműt. Mindenki azt hinné, hogy ez a csupamóka vígjáték megfűszerezve három elismert nagy művésszel garancia lesz a sikerre, de ezúttal több helyen is porszem került a gépezetbe. Szőke István rendezőként jegyzi a produkciót, de nem vitte túlzásba a munkát, inkább hagyta, engedte, hogy a színészek szabadon bolyongjanak a térben a poénok között. Mellőzve minden ötletet és eredetiséget egy közepesre sikeredett gimnáziumi előadást érzetét kelti a látvány. Hippolyt szerepében Galla Miklóst láthatjuk, aki képtelen volt elszakadni a Holló Színház- béli karaktereitől. Ezzel sem lenne baj, ha élne a figurája, és nem válna néhány perc után kínosan amatőrré a játéka. Azokban a jelenetekben, melyekben nincs szövege, civilként álldogál a díszletben, és mosolyogva figyeli a kollégáit. Elkerülhetetlen, hogy a néző összehasonlítsa az előadást az 1931-es filmmel, melyben Csortos Gyula brilliánsan hozta a kegyelmet nem tűrő lakájt. Galla inkább szánalmasra, sajnálatraméltóra veszi a figurát, totyog, motyog, nem találja a helyét. Koltai Róbert viselte már Schneider úr jelmezét a film 1999-es feldolgozásában, bár már abban is megkérdőjelezhető volt a jelenléte. A színpadon sem tud többet kihozni a szerepből, kizárólag a tőle megszokott klisékkel él. Érthetetlen, hogy egy elismert, zseniális színész miért veszi ennyire félvállról a munkát. Az nem lehet kifogás, hogy nincs megrendezve a darab, ezt a feladatot neki kisujjból kellene megoldania, de semmiképpen sem rutinból.
 |
| Voith Ági megmenti az előadást |
Voith Ági előtt le a kalappal, hiszen a két gyengélkedő partner, és a produkció összes hibája mellett is tud varázsolni. Pont olyan, ahogy Schneidernét elképzeljük. Ahol kell, ott sok, ám tudja, hogy meddig mehet el, és mikor kell visszavennie a játékból. Dobálja a lábát Bakó Gábor koreográfiájára, és a hangja még mindig gyönyörűen cseng. Egyszerre kell őt imádni, és megvetni az unatkozó újgazdag szépasszony szerepében. Szintén üdítő jelenség a színpadon Szirtes Balázs, akinek minden mozdulata, hangja, és vigyora a helyén van! Annyira tenyérbe mászó, hogy a néző már- már felszaladna a színpadra, hogy lekeverjen neki egy fülest. Különösen jó azokban a jelenetekben, ahol Kapócs Zsókával sziporkázik. Az egykori szépségkirálynő is kellemes meglepetést nyújt, és reméljük, hogy egyre több szerepet bíznak rá a direktorok. Muszáj minden szemnek rátapadnia, búgó hangú ragyogó szépség, szexi vamp, és olyan öniróniával rendelkezik, amit ki sem néznénk belőle. Ezek a tulajdonságok nem mondhatók el a Terkát alakító Marjai Virágról, akit a Radnótiban komoly szerepek is megtaláltak már. Ezúttal totálisan eltéved, és szinte egyetlen percre sem talál vissza a karakteréhez. Ki hinné el a felnyírt hajú, tétován tébláboló hölgyről, hogy a fél város szerelmes belé? Pont ettől hiteltelen a Sárodi Zsolttal való évődése is. Szintén Virág ellen szól, hogy az énektudása erősen korrigálásra szorul még, ezek a habkönnyű Eisemann nótácskák is komoly problémát okoznak neki, és a fals hangok hamar zavaróvá válnak. Julcsa, a cselédlány szerepében ezúttal Balázs Andrea domborít. Kellőképpen szórakoztató, esendően tenyeres- talpas, de ha az embernek volt szerencséje látni őt a Tortúra című előadásban, akkor itt értetlenül bámul csak rá. Döbbenetes mélységek vannak ebben a színésznőben, amit bőven lesz még ideje kamatoztatni.
 |
| Kapócs Zsóka és Szirtes Balázs |
Kétórányi felhőtlen röhögés helyett egy összecsapott, kidolgozatlan, nyögvenyelős előadást kapunk, aminek nincs sok köze a darabtól elvártakhoz. Tény, hogy így is röhög a közönség, de ez kizárólag Nóti Károlynak és Zágon Istvánnak, a szerzőknek köszönhető. Ha nem imádnánk Koltait, Voithot vagy Gallát a múltban felmutatott érdemeikért, és ha nem lennénk elfogultak a darabbal kapcsolatban, akkor keserű szájízzel sétálnánk hazafelé az előadásról. Így viszont csak a Jaj de jó a habos sütemény, és a Pá, kis aranyom, pá zeng a fülünkben…
