Drámákat ír, interjúkat készít, előadásokat tart. Volt már rádiós műsorvezető, de ha kell, akkor a keleti vallásokról is hosszasan beszél. Csomós Évával képtelenség egyszerre egyetlen dologról csevegni. Most is valami nagy dobásra készül, amivel hamarosan közönség elé áll...- Emlékszel még, hogy mi volt az első nyomtatásban is megjelent írásod?
- Tizenhárom éves koromban egy óvodabővítésről írtam cikket a helyi lapban, ahol éltem. Még az általános iskolámban megszerveztem a diákrádiót, diáklapot, szakközépiskolámban pedig diákszínkört. Nemrég volt osztálytalálkozóm, ahová mindenki elvitte az iskolai ereklyéket, fotókat, órai levelezéseket, és legnagyobb meglepetésemre nekem már akkoriban minden az írás körül forgott. Valahogy azzal volt akkoriban a legtöbb dolgom. Abban volt sikerélményem, ezért haladtam afelé.
- Verseket is írtál kamaszként?
- Abban a korban szinte mindenki ír, de nekem azok nem voltak említésre méltók. Inkább novellákkal foglalkoztam, amik meg is jelentek különféle kulturális lapokban. Egy ideje azonban az a nagyon fontos számomra, hogy a megfelelő szavakat találjam meg, és azokat használjam.
- Színpadi műveid is ismertek. Hogyan kerültél kapcsolatba a drámaírással?
- A tizenhetedik születésnapomon mutattuk be az első két felvonásos, zenés darabomat, amiben harminchét ember játszott. Én magam írtam, rendeztem, és koordináltam az egészet. Ezt az akkori leghíresebb helyi rock klubban adtuk elő. Nagyon nagy munka volt, meg is fogadtam, hogy soha többé nem csinálok hasonlót. Aztán 1999-ben épp egy színészpár részére dolgoztam egy kétszereplős darabon, amikor egy többnapos szegedi konferenciára hívtak előadni, és kérték, hogy nyitóelőadásként vigyem el azt a produkciót. Már kint voltak a plakátok, amikor kiderült, hogy a színészek nem tudnak jönni, és mert nem hagyhattam cserben a szervezőket, hat nap alatt kellett egy teljesen újat írni, ráadásul monodrámát – vagyis nekem előadni. Ami azért volt nehéz, mert én nem vagyok színész, azt pedig mindenki tudja, hogy egy estén át egyedül fenntartani a közönség figyelmét, hát az a legnehezebb dolgok egyike. A félelmeim ellenére annyira jól sikerült, hogy mire feleszméltem, már jártam az országot a darabommal, és hamarosan több egyszemélyessel. Ez a „hat nap alatt darab” akkoriban szenzáció volt, több médium is felkapta a hírt.
- Manapság pedig már nem csupán színházat csinálsz…
- Az egészséges működésért, a magabiztos fellépés megteremtéséért vezetek csoportokat és gyakran tartok előadásokat, a legkülönbözőbb témákban. Orosz zenéről, indiai kultúráról, keleti filozófiáról, meg amiről épp kérnek. Már több mint húsz éve gyakorlom ezt, és azt is tudom, hogy jól. Ami nem nagyképűség, az lenne a baj, ha ennyi idő után nem tudnám. De azt is ugyanennyi ideje figyelem, hogy mi hogyan hat, milyen üzenet hogyan jön le a színpadról. Vagyis épp annyi ideje, hogy a hétköznapokban ez már ne telepedjen rá a működésemre. Akkor nem igénylem, hogy én legyek a társaság középpontja, sőt, akik kevéssé ismernek, talán most nem is értik a fentieket.
- Amikor te készítesz interjúkat művészekkel, tudsz elfogulatlan lenni?
- Az elfogultsággal magam ellen dolgozom, a saját tisztánlátásomat nehezítem, míg egy „semlegesnek” induló beszélgetésben remélhetőleg elég hamar és kölcsönösen tesszük meg azokat a lépéseket, miktől kölcsönösen érdekes, intenzív és ünnepi lesz. Többnyire a színészekkel is olyan témákról beszélgetek, amik egy civil beszélgetésben is témák lehetnek. A mozgatórugót keresem, ami a közlési vágyat elindítja, azt, amitől a hitelesség - az adott ember életében - hosszú időn át megmarad. Ha a sallangoktól letisztítjuk, erkölcsi kérdésekhez jutunk, de gyakran valóban a színpad a kályha, amitől elindulunk, és amihez olykor vissza is térünk.
- Viszont a drámáidban is rendszeresen szerepelnek színésznők, vagy zenészek…
- Ez a hóhérakasztás miatt van. Egy patkolókovács élete ugyanolyan érdekes, talán jobban is kellene tudni róla, de a színész attól igazán különös lény, hogy a civil ember tapasztalataiból, érzéseiből dolgozik, és minden előadással az ő privát bőrét viszi a vásárra. Van ugyan eszköztára, mankóul szolgál számára az a technika, amit az egyetemen megtanítottak neki, vagy amit kollégáitól ellesett, de mindez csak annyi, mint a kutyának a póráz. Rendkívül tünékeny és megfoghatatlan terület ez, azért is érdekel annyira. Kiragadott, fontos pillanatokról szól. Egész életünk ilyen pillanatokból áll össze, azokból néhányat kiemelve emlékszünk vissza fontos dolgainkra. Ha ezek jók, boldogságnak hívjuk. A színpadon néhány óra leforgása alatt sorsok mennek végbe, szerelmek és halálos ellenségek alakulásait követhetjük nyomon, nagyon intenzív, leleplező, megvilágosító és olykor kiszámíthatatlan módon.
- Könnyebb saját szöveget játszani a színpadon, mint más által megírt sorokat előadni?
- Ha más szövegét használja az ember, akkor is sajáttá kell tenni. Ha módomban állna, én sem adnám oda a soraimat olyan színésznek, aki csak letudja. Tessék abba beledögleni, azért írom olyanra! Nem beszélve arról, hogy az ő hitelessége is ezen múlik.
- Kicsit beszéljünk a privát életedről is. Tudom, hogy két nagy szerelmed van: a kacsa, és a kutya…
- De nem akármilyen kacsa! Olyan autót akartam, amit akár egy hajtűvel is javíthatok az országút szélén. Ötajtós cabrio, és vidáman kurblizom, ha nem indul. Ez a Citroen kacsában egyesül. A kutyám derékig kint a tetején, úgy poroszkálunk, nem kis feltűnést keltve az országban. A pumi önmagában is bohókás a pamacs füleivel, így pedig különösen. Hét éve kreál nekem meglepetéseket, két éve pedig egy menhelyi kutyust is befogadtunk, így már akkor is van társasága, amikor nem vihetem magammal.
- Elárulható már, hogy jelenleg mire készülsz?
- Egy régi vágyam válik valóra hamarosan, de egyelőre nem szeretnék erről többet kifecsegni. A tervek szerint áprilisban a nagyközönség számára is kiderül, hogy min dolgoztam az elmúlt hónapokban...
