Minden jót, Irén!

Mindig azt mondtuk, "a Psota mindenkit túlél!". És most elment... Sok emlékem van, amit nem vihet magával...

- Életem legelső élő rádióműsora: Remegő lábbal ülök, mellettem a szép emlékű Kolozsi Béla röhög, és lesi, hogy túlélem-e az estét. Ő szerkesztette a műsort, és hiába könyörögtem neki, hogy olyan vendéget hívjon nekem, aki kedves-mosolygós-cuki, Béla behívta az egyik barátnőjét. Psota Irént... Belibegett a díva, végigmért, bemutatkoztunk egymásnak, megkérdeztem, hogy szólíthatom, mire csak odasziszegte a nyelve hegyéről: "Ha nem Irénnek hívsz, hazamegyek..."  Béla az üvegfal mögül figyelt, és nem csak engem instruált, de Irént is. Szavak nélkül kommunikáltak, és abban a két órában minden létező helyzetbe belesodortak. Volt ott sértődés, sírás, vinnyogva röhögés... Azt hiszem, ott meghaltam kicsit... A végén Irén megölelt, Béla pedig csak annyit mondott: "Készen vagy. Most már bárkivel leülhetsz egy élő adásban beszélgetni..."
- És pár évvel később Irén lemezbemutató sajtótájékoztatóján ültem. A hátsó sorban, lapítva. És kiszúrt, és odajött, és emlékezett az interjúnkra, hangosan hahotázva mesélte a mellette állóknak, hogy hogyan dobtak be a mély vízbe. Búcsúzóul felkapott az asztalról egy magnókazettát, és gyorsan ráfirkálta a tokjára: "Hello Tamás! Irén..."
- És újabb pár év eltelt. Valami tévéfilmet forgattak az akkori Piaf bárban. Ott tébláboltam én is... A rendező korábban csak videoklippeket készített, így akadtak problémák a forgatáson... Emberileg is... A fickó üvöltözött, hogy azonnal "takarodjon az a dög!" a helyszínről. Az a dög speciel Irén társa, a kutyája volt... Megállt a levegő. Ott pislogott mellettünk Kishonti Ildikó, meg Bubik István (már ők sincsenek itt...), de Irén mérhetetlen eleganciával felnyalábolta az ebet, és elindult vele a kijárat felé. Hihetetlen pillanat volt. Majd megfordult, és hátraszólt a rendezőnek: "Ha a dög visszajöhet, akkor én is jövök..."

Ugyanezen a napon történt, hogy a színészek ebédelni készültek (ilyenkor van ám etetés, nehogy üres gyomorral kelljen dolgozniuk). Bevitték a kaját a lányok, megterítettek nekik az asztalokon, elindult a falatozás. Pár perc múlva Irén hangját halljuk: "Hol vannak a többiek?" (Többiek alatt a filmben szereplő táncos lányokra, kaszkadőrökre, illetve a stábtagokra gondolt). Megkapta a választ: A többiek nem jöhetnek be, kint esznek. És valóban, mi a bár előtt, a járdán, állva, a 38 fokos kánikulában kanalaztuk a lecsót a műanyag tányérból... Irén felállt, odalépett Bubikhoz, súgott valamit a fülébe, és néhány perc múlva ők ketten már ott ácsorogtak a járdán az ebédjükkel. Tüntettek. Szolidaritásból inkább a tűző napon izzadtak. -Persze, az lett a vége, hogy mindenkit betereltek a bárba, és az egyébként teljesen szabadon levő asztaloknál folyt tovább a táplálkozás...)
- És eszembe jut még a 80. születésnapja, amire kaptam meghívót. Megtelt a Madách Színház szalonja, mindenki őt ünnepelte. Élvezte, de úgy tett, mintha nem érdekelné a felhajtás. Ragyogott, kacagott, és pont letojta, hogy nem szabad dohányozni a szalonban, ő egyik cigiről a másikra gyújtott. (a fotót ezen az estén készítettem róla).
- És ma állok az esőben, várom a buszt, és kapok egy üzenetet: "MEGHALT PSOTA". És csak nézem a telefon kijelzőjét. Micsoda hülyeség ez? Arról volt szó, hogy ő mindenkit túlél! És hiába kellene szomorúnak lennem, vagy sírdogálnom az esőben, azt veszem észre, hogy mosolygok. Jönnek elő ezek az emlékek. Hogy micsoda EMBER volt ő! És mindemellett micsoda TEHETSÉG volt ő! Hogy hányszor tapsoltam neki a nézőtérről, vagy hányszor tettem fel a lemezeit, néztem meg DVD-n a filmjeit, és hányszor hallgattam meg, és még mindig röhögtem az "Azt írja az úúúúújság" című rádiókabaré jelenetein...
És most újra itt dalol a számítógépről, és este megnézem a Ház a sziklák alatt című filmet. És végtelenül hálás vagyok azért, hogy lehettem néhány pillanatra, percre, órára részese Irén életének...