Huszonnégy éve két baráti társaság találkozásából alakult a mára
kultikussá vált Irigy Hónaljmirigy, majd lassan, de aztán egyre
biztosabban írta be magát a magyar rocktörténelembe. Akkoriban még maguk
a tagok sem gondolták, hogy a zeneparódia műfajában pár évnél tovább
talpon lehet maradni, pedig generációk nőttek fel poénjaikon.
A Szimpatika Magazin Sipos Péterrel beszélgetett.
-Sokan nem tudják, hogy az Irigy Hónaljmirigy huszonnégy éve egy szilveszteri buli apropóján alakult.
-Igaz! De az első négy évben csak tengtünk-lengtünk; a jelenlegi formájában húsz éve létezik a zenekar. Huszonévesek voltunk, teljesen
amatőrök, a dobosunk az említett szilveszteri buli előtt egy hónappal
látott először dobot. De ez nem is arról szólt, hogy produkáljuk
magunkat, csak egy happeningnek indult, a haverok kedvéért. Aztán
annyira jól sikerült, hogy hívtak máshova is. Jókor voltunk jó helyen,
éppen senki nem csinált hasonlót, és amikor lemezszerződést kaptunk,
akkor gondolkodtunk el azon, hogy érdemes lenne ezzel komolyabban is
foglalkozni. Elkezdtünk szövegeket írni, több dalt feldolgozni.
Összeállt az első lemez, aminek nagyon nagy sikere lett, aztán a
második, aminek még nagyobb.
-Volt egy olyan legenda is, mely
szerint Ti mind a nyolcan autószerelőként dolgoztatok, és a műhelyben, a
sok hülyéskedésből született az IHM. Ez igaz?
-Na, ebből semmi nem igaz. A dobosunk
autószerelő, de nem nagyon dolgozott a szakmájában. Klikkekből álltunk
össze, volt egy háromfős meg egy négyfős baráti társaság, és ugyanabba a
rock-kocsmába jártunk szórakozni. Összehaverkodtunk, és hamar kiderült,
hogy nagyon egy hullámhosszon vagyunk. Hál' istennek azóta is tart a
barátság, ami a mozgatórugója a zenekarnak.
-Mi lett volna, ha nem így alakul? Ha nincs a rock-kocsma, nincsenek a klikkek... Te minek készültél?
-Cukrásznak. Dolgoztam is egy ideig a
szakmában, de aztán apám mellett segédkeztem Solymáron egy
kelmefestő–vegytisztító műhelyben. Százasával festettük az akkori
divatpólókat. Aztán az is leáldozott, mint minden, de szerencsére jött
helyette a zenélés.
-Sok általatok parodizált zenekart
túléltetek. Lehet ma már azt mondani, hogy nyugdíjas állásod van, ha az
Irigy Hónaljmirigy tagja vagy?
-Pont a pop- meg a rockzenében nem
lehet ilyet mondani, hiszen ha nem gurítasz valami újat, hamar
elfelejtenek. Mi sose terveztünk, már a második lemezre azt mondtuk,
hogy vízválasztó lesz. Nem gondoltuk, hogy ezt a műfajt eddig lehet
csinálni. Szerencsénk volt azzal is, hogy bekerültünk a tévébe, ahol
aztán önálló műsorunk lett és még többen megismertek minket. Lassan
kiléptünk a klubvilágból, a tévés munkák kapcsán pedig olyan paródiákat
is készíthettünk, amiket nem tudtunk volna a színpadon megvalósítani.
-A tévé egy teljesen más szerepkörbe illesztett Titeket. Ebből nem voltak konfliktusok a zenekaron belül?
-Nem, mert például az első tévéműsorunk a Ráncdalfesztivál
című lemezünkre épült. A műsorban az összes dal elhangzott, és a dalok
közé átkötő jeleneteket tettünk. Már az első adással olyan nézettséget
produkáltunk, aminek ma is bármelyik tévécsatorna örülne. Tele volt
zenével, jópofa volt, hasonlítottak a sminkek az eredeti előadók
sminkjéhez – ez akkoriban ugyancsak hiánypótló volt. Ne felejtsük el,
ennek tizenöt éve. És, bár előtte a Dáridóban ugráltunk zenés
paródiákkal, így keretbe foglalva ez volt az első műsorunk. Mindig
próbáltuk a zene felől megközelíteni a tévés fellépéseket is. Csak
annyit színészkedtünk, amennyit muszáj volt. Közben sokan adtak
tanácsokat, és rengeteget tanultunk a rendezőktől is.
-Ma még találtok a kisebb fellépésekben is örömöt?
-Abszolút, hiszen minden fellépés más,
és nagyon kedvesek hozzánk az emberek. Persze vannak szívások, de attól,
hogy a szervező egy barom, még ott az a két-háromezer ember, aki
miattunk jött el. Őket ki kell szolgálni.
-Hogyan nézel vissza az elmúlt huszonnégy évre? Te személy szerint elégedett vagy a sorsoddal?
-Ezt így nagyon nehéz megválaszolni. Én
azt mondom, hogy szerencsésen alakultak a dolgaink. Az első
lemezszerződés hozta a másodikat, eljutottunk külföldre – Ausztráliában,
Írországban turnéztunk, Londonban játszottunk. Tizenegy platinalemezünk
van, hetven önálló tévéshow a hátunk mögött. Az persze átgondolandó,
hogy ha ugyanez a zenekar ugyanezeket a sikereket Németországban éri el,
más körülmények között élnénk. De nem is ez a fontos, hiszen szépen
megvagyunk. Nincsenek extra igényeink, nekem van egy Suzukim, és a
lényeg, hogy tudjam a gyerekeimet normálisan iskolába járatni.
-Volt már arra példa, hogy egy általatok kiparodizált, de leáldozott zenekarhoz visszatalált miattatok a közönsége?
-Persze! A Karel Gott-kultuszt mi
hoztuk vissza Magyarországra. Egyszer kint voltunk Szlovákiában, és
mindenütt az ő képe volt kiplakátolva. Röhögtünk, hogy Karel Gott még
mindig létezik, aztán megcsináltuk a Lady Karnevalt, aminek óriási sikere lett. Még abban az évben Karel Gott-válogatáslemezt adtak ki, sőt, hívták Magyarországra is fellépni.
-Ki az ötletgazda egy-egy produkció létrehozásában?
-Leülünk egy asztal köré, Győzőnél (Varga György, a zenekar tagja)
van egy laptop, és próbálja leírni, amit hét ember egyszerre üvölt
felé. Próbálja kihámozni ebből a katyvaszból, ami a végén a papírra
kerül. Persze van, amikor írunk négy mondatot, és a következő nap
kidobjuk a kukába, mert úgy érezzük, hogy gyenge lett. De olyan is van,
amikor beindul a gépezet, és teleírunk öt oldalt. Hangulattól és témától
is függ.
-Huszonnégy év egy zenekar életében
hosszú idő. Sosem fordult meg a fejetekben, hogy abbahagyjátok? Nem volt
soha kérdés, hogy tudtok-e még újat mutatni?
-Nem, hál' istennek. És nincsenek is
közöttünk konfliktusok. Ha mégis előfordulnak, azok csak szakmaiak, és
abból fakadnak, hogy mindenki jobbat akar. Fontos, hogy egy-egy
konfliktus sosem csap át személyeskedésbe. Gyakorlatilag mi vagyunk a
legrégebbi, jelenleg is fennálló magyar zenekar, mert a huszonnégy évet
mi együtt is töltöttük. Sokan nem is gondolják, mi munka van e mögött.
Viszont az a jó, hogy nem vagyunk görcsösek, és ezt a közönség is érzi. A
filmezés kapcsán volt, amikor úgy éreztük, hogy nem tudjuk folytatni.
Szorított sokszor a határidő, és nem minden film sikerült úgy, ahogy
szerettük volna. Mindennap írtuk a forgatókönyvet, esténként pedig
elmentünk fellépni. Amikor elkészült a könyv, leforgattuk, aztán jött az
utómunka, a stúdiózás, majd ahogy befejeztük, kezdtük írni a
következőt. Ez egy végeláthatatlan daráló volt, ami kicsit fel is őrölt
minket. Az lenne ideális, ha nem nyolc-tíz műsort kellene
megvalósítanunk, hanem csak négyet-ötöt, de az legyen jó minőségű.
-Mi lesz a következő dobás?
-Megvárjuk, hogy a média mivel rukkol
elő. Ősszel szeretnénk pár videoklipet forgatni, kicsit talán
belenyúlunk a valóságshow-k világába, és a huszonötödik születésnapra
egy nagykoncerttel készülünk.
-Új lemez?
-Nem csinálunk lemezt, mert minek?
Dalokat írunk, amiknek a klipjét feltöltjük az internetre. Ma már egy
zsibvásáron teljesíteni lehet azt a példányszámot, amiért aranylemez jár
egy zenekarnak.
-A zeneipar ilyen változásaira hogyan reagáltatok?
-Végigéltük. Ez nem egyik napról a
másikra történt. Nekünk még van dupla platinalemezünk, ami százezer
példányban kelt el, ezt azért ma páran megirigyelnék – de nem a mostani,
hanem az akkori számokkal.
(forrás: Szimpatika, Marosi Viktor)
