Humorral minden nehézségen át lehet lendülni, az pedig, ha az
ember teste bizonyos követelményeknek már nem tud megfelelni, nem azt jelenti,
hogy a lelke ne maradna meg örök játékosságában – vallja Szacsvay László, akivel
A nagy négyes 100. előadása kapcsán többek közt nosztalgiáról, öregedésről, a
színészi pálya változásáról beszélgettünk.
- Nosztalgikus alkat?
- Ahogyan öregszik az ember,
kétségtelenül növekszik benne a nosztalgia, főleg a hölgyek után (nevet). Azért
tegyük hozzá, hogy nem vagyok egy matuzsálem: „drótszamárral” közlekedem,
kutyát sétáltatok, és ha akad hozzá partner, akkor teniszezem is. A viccet
félretéve, arra már nagyon régen rájöttem, hogy ami nem természetes dolog,
amihez nincs közünk, az a születésünk – a halálunkhoz már annál inkább. Ha a
hátralévő időnket az ettől való félelemben töltjük el, akkor nagyon rosszul
járunk. Inkább dolgozni kell, amíg az ember bírja: januárban például, ha jól
számolom, 23 előadásom lesz, ami egy ereje teljében lévő embernek is sok.
- A nagy négyessel pedig már a 100. előadást ünnepli…
- Vannak előadások, melyekre az ember
bemegy, mert be kell mennie, aztán vannak olyanok, amelyeknél öröm, hogy a
munka során találkozhat azokkal, akiket kedvel – ilyen A nagy négyes, melyet mi,
színészek is legfőképpen azért szeretünk, mert remek csapat jött össze a
produkció megvalósulásához. Benedek Miklós nagyon régi jó barátom, ahogy Molnár
Piroska is, Vári Évával egy filmsorozatban játszottam együtt évekig, a
rendezőt, Gálffi Lászlót pedig mindannyian kedveljük művészete és egyénisége
miatt. Ez egy olyan produkció, ahol minden a helyén van, így hatalmas öröm,
hogy elértük a 100. előadást, és hogy a Belvárosi Színház mellett számos vidéki
helyszínre is ellátogattunk vele. Az ember hálás a sorsnak, ha megadatik
egy-egy ilyen lehetőség.
- A történet négy operaénekesről szól, és felvet egy igen élő
kérdést: hol ér véget a magánember és hol kezdődik a művész. El lehet
egyáltalán választani egyiket a másiktól?
- Minden szakma az ember halálával ér
véget. Az operaénekesi lét talán annyiban különbözik a színészettől, hogy
rendelkezni kell egy Istentől kapott adottsággal, nem elég tanulni és keményen
dolgozni ahhoz, hogy operaénekesként sikeres legyen valaki. Szoktam is mondani,
hogy próbált volna meg Pavarotti az én hangommal karriert csinálni (nevet). Az
ő pályájuk jóval rövidebb is, mint a színészeké, így nagyon nehéz elfogadni,
amikor megszűnik. Az előadásban viszont éppen arról van szó, hogy hiába
öregszik meg az ember teste annyira, hogy bizonyos követelményeknek már nem tud
megfelelni, az örökké játszani vágyó lélek azonban az övé marad.
- Az előadás során a nagy négyes egy utolsó közös fellépés
erejéig visszatér, hogy kapjon egy kis darabot a régi rajongásból, a
színpadból. Azonban már ők és a közönség sem a régi. Meddig szabad szerepelni? Hogyan
lehet megőriznie az embernek egykori önmagát, hogy ne váljék nevetség tárgyává?
- A nagy négyesben – mely egy művészotthonban
játszódik – van ezzel kapcsolatban egy mondat, mely szerint meg fogunk hülyülni,
és észre sem vesszük majd. Viszont, ha nem vesszük észre, akkor lényegében nem
mindegy az egész? A memória rejtélyes dolog. Fiatalon elképedve figyeljük, hogy
mi vár majd ránk idősen.
Egyébként minden színész más: a
sorsát, a lelkét és a taníttatását tekintve is. Én például soha nem azt
tartottam, hogy csak akkor vagyok színész, ha főszerepet játszom. Leginkább
arra törekedtem, hogy emlékezetessé tegyem az általam játszott figurát. Kis
keserűség ugyanakkor van bennem, hiszen az ember mindig nagyobb dolgokra vágyik.
- Színésztársaival a darab kapcsán beszélgettek arról a
kérdésről, milyen lenne, ha már nem játszhatnának?
- Ezzel számolni kell, hiszen mostanság
a kiszolgáltatottság egyre inkább fokozódik, így bármikor előfordulhat ez azzal,
aki társulatban játszik, a szabadúszók tömegéről és a vidéki színészekről pedig
szót se ejtsünk. Aki dolgozni szeretne, annak meg kell találnia a lehetőségeit.
A rendszerváltás óta hihetetlenül megváltozott az egész világ: más lett a
színészek helyzete, ismerete és tisztelete is. Már nem szólítják meg az embert
előadás után, vagy ha igen, akkor sem az öreg bácsit (nevet). De nem is a
rajongás a lényeg, hanem hogy az ember egészsége működjön, és megmaradjon a
humora, mert nevetéssel sok bajon át tudja magát segíteni.
(forrás: Orlai Produkciós Iroda, Filákovity Radojka)
