A dráma Rose életén keresztül éles rajzú
portrét tár elénk a 20. századról is, amelyben minden megváltozott, kivéve az
erőszakot. Rose végigélte a század borzalmait, a háborút, a varsói gettót, az
Exodus utasainak kálváriáját, eltemette és meggyászolta a családját, a férjét
es gyerekét. Az emlékezés szomorú, de mégis életigenlő életérzésről tanúskodik,
miközben Vári Éva a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő belevonja a nézőt a
történetbe.
„Az
ember egy hétig üldögél egy fapadon, nevet, sír, vitatkozik, és közben
emlékezik a halottakra, sokat eszik, sokat fecseg, végül egész belesajdul
a feneke, és mindez arra való, hogy emlékeztessen bennünket: egyazon
néphez, fajhoz és kultúrához tartozunk, amely kultúrának a lényege a sajgó
fenék, a panaszkodás, a heves vita, a nyughatatlan elme, a menekülő elme
és az atomként fölrobbanó elme, bár az atomot még most sem értem, de hát
megváltoztatta az elmúlt századot, azóta nem olyan a világ, mint azelőtt volt.”
A Rose ősbemutatója 1999-ben volt a
londoni Nemzeti Színházban.
A darabot 2013. november 12-től láthatja a
közönség a Spinóza Színházban.