Gallusz Nikolett
életét lassan filmre is vihetné egy leleményes rendező. A színésznő
gyermekkorában Japánban, Ausztráliában, és Kanadában élt, mindenhonnan kedves
emlékeket őriz a szívében.
- Ahogy helyet
foglaltunk a kávézóban, szemrevételezted a körülöttünk ülőket. Fontos számodra,
hogy ki milyen ruhát visel?
-
Szeretném azt mondani, hogy lényegtelen, de közben nagyon fontos a megjelenés,
mert rejtett üzenetet hordoznak a külsőségek. Titkon szépség- fetisiszta
vagyok. Van bennem egy kép arról, hogy mit találok szépnek. A tehetséget és a
lelki erőt, ami kisugárzik, észreveszem, persze néha engem is be lehet csapni,
de általában nem csal a megérzésem. A férfiakon is imádom a jópofa
kiegészítőket, a színeket, és a kényelmes, laza cuccokat. Nagyon kényes vagyok
a cipőkre. A hegyes orrú western csizmák lelomboznak, ezzel szemben a
bakancsok, a kerek orrú, varrott lábbelik, és a tornacipők tetszenek.
- A jelmezeidbe, és a
színpadi megjelenésed megtervezésébe is beleszólsz?
- Igen, többé- kevésbé mindenről, ami velem kapcsolatos,
kialakult elképzelésem van, ami egy darabig elősegíti. Ez néha nehezíti is a
munkát, hiszen muszáj kompromisszumot kötni az alkotó társakkal. Erős vízióim
vannak arról, hogy miben, és hogyan érzem jól magam. A csodabogarak így vannak
ezzel
- A
gyermekkorodat részben Japánban, és Ausztráliában töltötted. Milyen emlékek
maradtak meg abból az időszakból?
-
Japánban tapasztaltam meg először, hogy milyen harmonikusan élni, és olyan
iskolába járni, ahol odafigyelnek ám. Nem az volt a legnagyobb sokk, hogy más
kultúrába kerültem, hanem, hogy egyénre szabott pedagógiai rendszerben
tanítottak. Három hét leforgása alatt rossztanulóból
varázsütésre kiváló diák lettem, a lustaságot és érdektelenséget felváltotta valami
egészen más. Pedig nem én változtam, csak hirtelen bekerültem egy szeretetteljes,
odafigyelő környezetbe. Egyszer csak volt lehetőség és figyelem arra, hogy
kiteljesedhessek. Ez nem csak az iskolai teljesítményemet határozta meg, hanem
az életkedvemet is. Előnyt kovácsoltak az adottságaimból és ez erőt adott a
fejlődéshez. Ott a Pippin című musicalben táncoltam kamaszként. Ahogy
megérkeztünk Japánba, azonnal jelentkeztem a meghallgatásra, és két hét múlva
már próbáltam is a csapattal. Egy leánygimnáziumba jártam, és emlékszem, hogy
nagyon messzire, a fiúk iskolájába kellett járnom próbákra. Ausztráliában egy
speciális művészeti iskolába járhattam, én választhattam meg a tárgyakat.
Kortárs táncot, éneklést, drámát is tanultam.
- Művész családból
származol, apukád zongorista, édesanyád pedig énekesnőként dolgozott sokáig. A
mamád hatással volt arra, hogy hogyan énekelj?
- Ő egészen másképp képzelte az éneklésemet, mint én. Neki
olyan emberfeletti, operaénekesi orgánuma van, hogy ha elkurjantja magát,
beleremeg a ház. Sokáig gátlásos is voltam emiatt, hogy nekem soha nem lesz
olyan. Azt éreztem, van bennem egyfajta belső hang, amely nagyon szeretne
kijönni, csak mindenféle görcs, gátlás útját állja. Mikor felvettek a
Színművészetire, azért már hallatszott, hogy odavaló vagyok, de tudom, az első
két évben visszafogott voltam, és nem igazán teljesítettem. Harmadikban viszont
bekeményítettem. Úgy döntöttem, hogy csak az építő jellegű kritikát fogadom be.
Száz százalékig úgy fogom tenni a dolgom, ahogy jónak érzem. Érzelemből. És
láss csodát, onnantól többen is úgy látták, jó, amit csinálok. Azóta próbálok
mindig belülre figyelni.
- Fel tudod
idézni, a legelső előadást, amiben színpadra álltál?
- Életem első
szakaszában főleg táncoltam. A mozgás és a zene egészen pici koromtól
természetes volt számomra. Édesanyám balettozott kiskorában, és szerette volna,
ha folytatom azt a vonalat. Így is lett. A balettiskolával nagyon sokat jártunk
fellépni, és azok alatt az évek alatt tapasztaltam meg, hogy milyen
fantasztikus dolog a színpadi lét. Ennek köszönhetem, hogy ma nincs
lámpalázam, ha egy darabban táncolnom kell. Színészileg az első feladatot
Ausztráliában, a Man Of Steel című musicalben kaptam. Olga, a gonosz orosz nő
szerepét énekeltem, és játszottam, aki szerelmes Superman-be. Óriási revü
számaim voltak, nagyon élveztem. Tizenhat éves voltam akkor, és emlékszem,
iskolai körben nagy sikerem volt, az európai akcentusom miatt még hiteles is
voltam orosznak. Itthon a Koldusopera, és a Cabaret című darabokban játszottam először.
- Van olyan
színész, aki hatással volt a pályádra?
-
Tíz éves lehettem, amikor láttam a tévében A muzsika hangját, és elbűvölt Julie
Andrews alakítása. Szinte mellbe vágott a felismerés, hogy én ezt szeretném
csinálni. Persze, akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez a musical. Tulajdonképpen
mindig a nagyon erős, és karizmatikus nők adtak erőt nekem. Sophia Loren alakítása az Egy asszony meg a lánya című filmben például nagy hatással volt, és van rám
a mai napig. Brigitte Bardot, Marilyn Monroe, Audrey Hepburn, Shirley MacLaine
voltak számomra az etalonok, akiktől megőrültem. Később bedőltem ezeknek a
férfias, energikus asszonyoknak, mint Madonna, vagy Tina Turner. Manapság a
filmszínésznőket figyelem. Például Cate Blanchett minden filmjét megnézem,
annyira szeretem az egyéniségét. Az Amelie csodálatos élete, és a Szeress, ha
mersz című francia filmekért is rajongok. Itthon, aki mindig is hitt bennem, az
első pillanatoktól, az Földessy Margit. Tőle sokat tanultam, de a Szinglik
éjszakája óta Sas Tamás, a rendező barátsága is pozitív irányba lendítette a
színészetemet.
- Nyaralásra jut
időd idén?
-
Mi a színházban mesterséges környezetben élünk, ezért nagyon vágyom a természet
közelségére, valósággal beszívom a Nap energiáját. Imádom a levegőt, és kerülöm
a tömeget. A nyarat olvasással szeretném tölteni. Nem tudom félretenni a
könyvet, majd újrakezdeni. Vagy nagyon aktív vagyok, vagy teljesen „relax
üzemmódba” helyezem magam. Rendszeresen jógázom, szinte
leírhatatlan ennek a mozgásnak, és szellemiségnek a jótékony hatása. Erőnléti
gyakorlatok, relaxáció, meditáció, minden, amire szükségem van ahhoz, hogy
teljes életet éljek.
- Nagy baráti
köröd van?
-
Nagy haveri kör után nem áhítozom, bár első
találkozáskor közvetlen vagyok, és barátságos, mégis nehezen alakítok ki mély
kapcsolatokat. Talán a pályám miatt is van mindez, hisz mindig a magam útját
kell járnom, és ez azért elszigetel. Nem könnyű kötődni, ha mindig csak magamra
számíthatok. Az igazság az, hogy gyerekkoromban is nehezen is fogadtak be, nem
vagyok az a beépülős típus, aki elvan, mint a befőtt a társaságban. Vagy
szerettek, vagy nem, de a tény, hogy a fiúk sokszor nagyon vonzódtak hozzám, és
ez a nőket irritálta. Rájöttem, jobb a békesség, megelégszem pár igazán őszinte
baráttal.
- De nekem úgy tűnik,
hogy te szereted is önállóan elérni a céljaidat.
- Arra vagyok a leginkább büszke –de szelíden, nem
pejoratívan- , hogy független, önálló vagyok. A félreértések elkerülése végett;
aki ismer, tudja- nem vagyok sem munkamániás, sem betegesen maximalista. Nekem
ahhoz, hogy tisztán és őszintén élhessek, sokat kell dolgoznom.
- Ehhez viszont nagy
adag önfegyelem is kell…
- Kell valami rend, hogy ne ússzam el. Különben túlságosan
befolyásolható lennék. Érzelmileg. Én nem olyan rég tanultam csak meg, hogy nem
kell minden pillanatban, mindenkinek megfelelni. Korábban, ha például rossz
voltam egy jelenetben – mert ilyen mindenkivel megesik –, teljesen
kétségbeestem. Ma már csak mosolygok, és azt mondom, holnap jó leszek. Írtak
rólam olyanokat is, hogy nem tudok énekelni. Nem érdekelt. Mert már pontosan
tisztában vagyok vele, mit tudok. De a lényeg akkor is az, hogy őszintén, és a
tőlem telhető legjobb módon éljem az életem.
- Az őszinteség mindig
előnyökkel járt az életedben?
- Ez neveltetésfüggő dolog. Olyan közösségben nőttem fel,
ahol nem hazudoztunk egymásnak. Bekerültem a felnőtt világba, és rádöbbentem,
hogy az emberek csúsztatnak, ferdítenek, eltitkolnak dolgokat félelemből vagy
komplexusok miatt. Sok időt töltöttem külföldön, főleg a tinédzser éveimet,
ahol a pedagógusok arra törekedtek, hogy minél kevesebb félelem és görcs legyen
a gyerekekben. Ezt egy dologgal lehet elérni: hogy az ember tényleg kimondja,
mi a fene van. Egy nagyon kedves színésznő barátnőm kérdezte: miért meséled el
az újságíróknak, hogy milyen megrázkódtatások értek a múltban? Valóban voltak
kemény időszakok, amiket gyerekként át kellett élnem. Ezek ma is elkísérnek,
nem múlnak el a fájdalmak, legfeljebb levontam a tanulságot, és átértékeltem a
történteket. Az kellene, hogy a magyar emberek megértsék: nem azért mondok
igazat, hogy a másik megtudja, mi van velem, hanem hogy ne okozzak magamnak
belső zavarokat. Ha kimondom ezeket a dolgokat, valahogy jobban megoldódnak.
Azt vettem észre, hogy ez működik.
- És hogy állsz az
álmokkal?
- Jó, ha valaki követ valamiféle víziót
és van elképzelése az életéről. De nem szabad elkeseredni, ha nem sikerül, mert
az álom nem tökéletesen úgy válik valósággá, mint ahogyan mi azt elképzeltük. Fontos,
hogy elfogadjuk, és felismerjük az élet adta lehetőségeket, a realitást, de az
igazi erőt szerintem a reményből és a hitből nyeri az ember. Tudom, hogy nem
újdonság, de a legjobb irányba a szeretet vezethet minket. Ha képesek vagyunk
adni, akkor csodálatos dolgok fognak történni az életünkben. Ez számomra már
bizonyosság.
