.......SZÍNHÁZ, ZENE, IRODALOM, MOZI ...

.....minden egy helyen .....
Home » , » Kútvölgyi Erzsébet: Leszokott rólam a film...

Kútvölgyi Erzsébet: Leszokott rólam a film...

Written By Tamas on 2013. augusztus 10. | 9:30


Hogyan lesz egy sebésznek készülő kislányból Kossuth- díjas színésznő? Kútvölgyi Erzsébet neve mindenki számára ismerős, de azt talán kevesen tudják róla, hogy egészen más pályára készült. Hosszan ültünk a budai kávézóban, és a beszélgetésünkből az is kiderült, hogy miért forgat mostanában keveset a kiváló művésznő.



- Tudatosan készült a pályára?
- Egyáltalán nem akartam színésznő lenni, nem is vonzott ez a pálya. Rajongtam a filmekért, sokat jártam vetítésekre. 2 forintért akkoriban artista műsort is nézhettünk a film előtt. Cirkuszi artisták, bűvészek, - akik már kicsit megroggyantak fizikálisan- adtak műsort. Emlékszem, elképesztően szívszorító volt látni a melléeső labdákat, karikákat, és a rosszul sikerült mutatványokat. Ezzel együtt is nagyon szórakoztató tudott lenni a csillámokkal, és a flitterekkel azon a pici színpadon, a vászon elé húzott kopott sárga függönnyel. A Corvin mozi közelében laktunk, és akkoriban ment a Háború és béke, Audrey Hepburnnel. Olyan sokan akarták megnézni, hogy az embereknek türelmük sem volt kivárni a pénztárnál a sort. Azzal kerestem magamnak pénzt, hogy beálltam a kis sámlimmal, és vettem az ismerősöknek a jegyeket. Későbbiekben sokat szinkronizáltam Audrey Hepburnt, nagy hatással is volt rám. Meghatározó szépség volt, mindig valami nyugalmat, valami pozitív érzést adott az embernek. Nem kellett eldönteni, hogy jó színésznő-e, csak rá kellett nézni, és sugárzott. Az irodalmat mindig szerettem, nyertem szavaló versenyeken, de ez nekem nem jelentett semmit. Egyértelműen, és céltudatosan gyermeksebésznek készültem. Csak azt akartam csinálni.
- Mégis színi növendék lett…
- Az orvosi egyetemre nem vettek fel, a színművészetire viszont igen. Azt gondoltam, hogy egy évet majd ott ellébecolok, aztán újra jelentkezem az orvosira. Másodszorra sem sikerült a felvételi, aztán pedig jött egy nagy szerelem, ami miatt már nem akartam menni sehova. Fantasztikus mesterem volt Vámos László. Megérezte, hogy menekülni, elbújni akarok, nem a színpadon állni. Nem volt bennem a görcsös akarás. Az első féléves rostámra semmi anyaggal nem készültem. Megkérdezte, hogy mit akarok. Mondtam, hogy súgnék szívesen. Zseniálisan kitalálta, hogy beültetett a takarásba, de megbeszélte az osztálytársaimmal, hogy a megbeszélt, és betanult jelenetekből mindig kivett egy- egy lányt. Csak diplomaosztás után derült ki számomra, hogy ő kérte a lányokat arra, hogy ne jöjjenek be a mesterség órákra, így nekem kellett beugranom helyettük. A szociális érzékem nagyon fejlett volt, boldogan, és felszabadultan álltam be helyettük, mert nem éreztem a felelősséget. Így lett vizsgám. A zenés vizsga volt az, amikor egy hirtelen jött improvizálás során felfigyelt rám az osztály, és Kalocsay Miklós. Vámos kettőnkre osztotta a Gellérthegyi álmok című Karinthy egyfelvonásost. Azt kellett megtanulnunk vizsgára. Akkor tombolt a hongkongi influenza, mindenki betegen feküdt otthon, mi is csak telefonon tudtunk gyakorolni. Két lázas ember volt a vonal végén, de mire meggyógyultunk, már szerelmesek voltunk egymásba.
- Melyik darabban állt először közönség elé?
- 1971- ben jött egy beugrás, amit Galambos Erzsinek, és a lányának köszönhetek. Erzsi veszélyeztetett terhes lett, és kellett valaki a helyére a La Mancha lovagja című darabba. A koronázatlan musical királynő helyére kellett beugranom, de úgy, hogy szombaton szóltak, kedden pedig már ment az előadás. A dalokat könnyen megtanultam, de az egy szuper főszerep. Darvas Iván és Maros Gábor oldalán debütáltam az Operett Színházban, az osztálytársaim pedig a nézőtéren ujjongtak nekem. Akkor felfigyelt rám a szakma, addig senki nem tudott rólam. Hirtelen beindult valami, mint egy lavina, címlapokra kerültem, napi húsz órákat dolgoztam. Nem jutott eszembe válogatni, a jogaimmal élni, mentem, ahova hívtak, vagy ahova vittek. Komolyan vettem, csináltam a dolgom, de igazán a kedvem csak a Szent Johannával jött meg a színészethez. Ma már a színpadon érzem magam a legnagyobb biztonságban. Ott már semmi rossz nem történhet velem. Ez egy olyan szakma, amit minden áldott nap be kell bizonyítani, hiába vagyok negyven éve színpadon.
- Azóta pedig annyi szépet írtak már önről…
- 1974 óta nem olvasok el rólam szóló kritikákat. Akkor, a Szent Johannában éreztem meg először, hogy amit csinálok, annak olyan sugárzása van, amit nem lehet elvenni tőlem. Abban az előadásban történt meg velem először, hogy 1200 ember egyszerre vette velem a levegőt. Ezt az érzést nem lehet elmondani. Nem tartott tovább harminc másodpercnél, de akkor én ott azonos voltam mindennel. Nem reprodukálható, és nem is tanítható ez, beszélni is nehéz róla. Évek hosszú során át nem történt ez meg velem újra, majd hirtelen megint jött tizenkét ilyen másodperc. A főiskolás éveimet is beleszámítva, egészen a mai napig nem tartok egészen tíz percnél, ami ezekből a pillanatokból áll össze. Már nem tudnék mást csinálni, boldog vagyok, és biztonságban érzem magam a színpadon, de ez mégis, micsoda dolog?


- Min múlik, hogy mikor jön egy ilyen pillanat?
- Három órán keresztül az idegrendszerünkkel, a szenvedélyünkkel, az érzelmeinkkel, az izmainkkal, a testünkkel, a szempillánkkal ott vagyunk 100%- osan a színpadon. A tisztességes kollégákról beszélek. Az amplitúdó ott van a 75 és a 150 között, de ez nem mérhető, nem kontrollálható. Ez nem mindig attól az egy személytől függ. Attól is, hogy valaki a nézőtéren kifújja az orrát, a kellékes elejt a takarásban egy lábast, a kolléga elfelejti a szövegét… Akkor elindul valami nagyon lefelé, a színész pedig kapaszkodik, és megpróbálja visszaemelni az egészet arra a szintre. Annyi mindennek vagyunk kiszolgáltatva, hogy a teljesítmény minősége nem mindig a személyiség hozzáállásától függ.
- És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a színész is ember, akivel napközben történik ez- az, amit bevisz magával este a színházba.
- A húgom temetése napján meghalt az édesapám, este pedig a Dzsungel könyvében kellett játszanom. A közönségnek ebből semmit sem szabadott látni. Megtehettem volna, hogy lemondom az előadást, de ha már ott vagyok, akkor a közönségnek semmi köze az én privát életemhez. Olyan nincs, hogy a nézőknek megmutatjuk a civil hangulatunkat, a fáradtságunkat, betegségünket. Akkor nem kell csinálni.
- Sosem ment el a kedve a pályától?
- Volt két pillanat az életemben, amikor az egész szakmát abba akartam hagyni. Annyi hazugsággal találkoztam akkoriban. Azt éreztem, hogy néha felkészültebb vagyok, mint a rendező, és az nem jó. Ha én ráhagyom magam, akkor ő legyen hússzor felkészültebb nálam. Nem vagyok sűrűn kérdező ember, inkább körbejárom, utána olvasok a szerepnek, de ha felmerül bennem egy kérdés, akkor elvárom, hogy a rendezőnek legyen erre válasza.
- Hamar felfedezték a filmesek is, újabban viszont nem igazán forgat. Nem hívják, vagy nem vállalja el a felkéréseket?
- Leszokott rólam a film. Majd visszaszoknak, amikor rájönnek, hogy nyolcvanéves koromban még tudok beszélni. Ha hívnak, boldogan megyek, de foggal- körömmel nem akarok benne lenni a körforgásban. Eljön majd az én pillanatom megint, amikor meglátják, hogy a ráncaimban benne van az egész szakma. Most amúgy is olyan filmek készülnek, amikben nem biztos, hogy a szóvégi t betűt ki kell ejteni. A művészfilmek pedig kevés pénzből készülnek, és elég sok hatvanéves színésznő van egy- egy ilyen szerepre. Sokan vagyunk ebben a korosztályban, akiket nem használnak.
- Sokan vállalnak viszont szerepet tévésorozatokban.
- Azt meg én nem szeretném. Sorozatfüggő voltam, de Isauránál azt mondtam, hogy ebből elegem van. Mivel sebész akartam lenni, ezért az orvosos sorozatokat szenvedélyesen nézem.  Éjszakákon át keresgetek az interneten, és orvosi leírásokat olvasgatok, mert ez engem tényleg érdekel.
- Játszott valaha orvost?
- Sajnos nem, de ha hiszi, ha nem legszebb álmomban operálok, a rémálomban pedig királynőnek öltözve állok a színpadon, és nem jön ki hang a torkomon.
- Híresen szép orgánumát a szinkronban is sokat használhatta…
- Harmadéves koromban kaptam az első ilyen feladatot. Marina Vladinak kerestek magyar hangot, és Gerhardt Pál válogatást szervezett. Főiskolásokat hallgatott meg, sokan voltunk. Fogalmam nem volt még a szinkronizálásról. A legkedvesebb történetem Csákányi Lászlóhoz fűződik, akit a rajongásig szerettem. Ő elképesztően tudott szinkronizálni. Egyszer azt mondta, hogy neki ez háttal is megy. Beállt háttal a vászonnak, és tökéletesen megcsinált egész tekercset. Döbbenten álltam, csodáltam. Egyszer valamiért hátrapillantottam, és megláttam, hogy egy fél emelettel feljebb, mögöttünk van a vetítő, és ott lehet látni kicsiben a filmkockák negatívját. Azt, amit ott Laci bácsi kapott tőlem, amiért így átvert! A kedvencem az Óz, a nagy varázsló volt, amiben Judy Garland hangja voltam, de volt egy széria, amikor Audrey Hepburnt szinkronizáltam zsinórban.
- Mivel telnek mostanában a napjai?
- A gyermekeim felnőttek, és elrepültek, most a kutyát dédelgetjük, aki már öregecske. Szenvedélyesen szeretem a könyveket, de a kint élő fiam miatt meg kellett tanulnom számítógépezni is. Az interneten tudunk beszélni, még láthatjuk is egymást a kamerán át. Ha nincs előadásom, és operációs sorozatot sem adnak a tévében, akkor színházba megyek. A filmekről leszoktam, a multiplexek nem az én világom. Ha lenne egy olyan mozi, ahol ötven fillérrel drágább jegyért artista produkció is lenne, oda örömmel járnék.

fotók: Gazdag Éva, Vígszínház 
Share this post :
 
Support : Creating Website | Johny Template | Mas Template
Copyright © 2011. KultúrZsiráf - All Rights Reserved
Template Created by Creating Website Published by Mas Template
Proudly powered by Blogger