- Ki, vagy mi volt rád hatással gyerekkorodban, hogy a népzene felé fordultál, volt-e a családban valaki, aki népdalokat énekelt neked?
- Énekelt nálunk mindenki. Nyolcéves koromig dédnagymamámmal éltünk, az alföldi Gyomáról való Kocsis Etelkával. Kékfestőruhában és papucsban járt nyáron. Szívesen ültem a szobájában. Sokat mesélt a családról, régi dolgokról. Nem csak dalokat, dallamokat tanultam akkoriban, hanem megtanultam tisztelni és szeretni az elmúlt időt. Szüleim ízlése nagyban befolyásolt, de rendelkeztem egy plusz adag kíváncsisággal, ami a népzene felé terelt. Tapasztaljuk, hogy egyes gyerekek a halak, bolygók, dinoszauruszok, vagy éppenséggel templomok, robotok iránt érdeklődnek szenvedélyesen már két- három éves korban. Az effajta gyerekkori hobbikból felnőttkorban szerencsés esetben hivatás is lehet, ezért érdemes támogatni a gyerekeket e területeken, még, ha felnőttfejjel nem is értjük gyerekünk különös vonzalmának okát.
- 16 évesen már az Ando Drommal álltál színpadon, milyen út vezetett idáig?
- Sok gyakorlás és döntések. Látszólagos véletlenek. Hiszek az eleve elrendeltetésben. Bizonyos, hogy így kellett legyen, találkoznom kellett velük és mindazokkal, akikkel eddig együtt játszottam. Dolgunk volt egymással.
- Mesélnél az Ökrösben, és a Besh O Drommal eltöltött évekről?
- 1998 tavaszán, 19 évesen kezdtem énekelni mindkét zenekarban. Még gimnazista voltam és épp érettségire készültem. Keveset tudtam a minket körülvevő világról, egy másik titkos bolygón éltem barátokkal, álmokkal, zenével, könyvekkel körülbástyázva. Kocsmákban, presszókban üldögéltem, a Dzséróban, az Ibolyában, a Grinzingiben, szórakozóhelyekre jártam a Zöldség - gyümölcsbe, meg a Picasso Pointba, After Cryingra és Szonja és a Sápadtarcúakra és Dresch Mihály koncertre szertartásosan minden pénteken. Sokat csatangoltam a városban, meg főleg a Hármashatárhegyen az erdőben. Nem tudtam, mit kezdjek magammal, de nem is volt időm ezen gondolkozni, mert jött ez a két zenekar. A Fonó Budai Zeneház volt mindkét zenekar bázisa, ott próbáltunk. Könnyű volt a kommunikáció, könnyen is tanultam és szívesen. És nem okozott az sem nagyobb problémát, hogy a Besh O Drom próbák sokszor hajnalig tartottak.
- Jó kis kiképzés lehetett…
- Hét fiú mellett nem lehetett kényeskedni. Bírtam. Próba közben néha fociztak a fiúk. Beszálltam. Rögtön az elején 5 hetes amerikai turnéra indultam az Ökrössel. Akkor ültem először repülőre. Kaptam egy kis ízelítőt repülésből. Budapest – Frankfurt – New York – San Francisco. Mivel Balogh Kálmánnak és nekem nem találtak helyet a többiek mellett, kénytelenek voltunk buisness class-on utazni és kaviárt enni. Játszottunk szimfonikusokkal nagy koncerttermekben és tartottunk workshopot egyetemen, énekeltem autizmussal élő gyerekeknek és megfordultunk világzenei fesztiválokon. Aludtunk hajón, barátoknál hálózsákban és ötcsillagos szállodában. Összesen több mint fél évet töltöttem koncertezéssel az USA-ban. Ezalatt a fél év alatt naponta átlagosan négy órát utaztunk. Ekkor szoktam hozzá az autózáshoz. Megtanultam ülni, enni,olvasni, aludni az autóban. Rengeteget beszélgettünk és nevettünk. Mentünk sivatagon, sziklás vidéken, páfránnyal teli jó szagú erdőkön át és megnéztük a Grand Canyont napfelkeltekor. Jacuzziból gyönyörködtünk a Los Angeles-i panorámában, kezünkben koktéllal, fejünk fölött kolibri repkedett... Közben egyetemi előkészítőre kezdtem járni. Eljött a tavasz, felvettek a néprajzszakra, aztán újabb amerikai turné következett és a Besh O Drommal elindult a klubunk a Tütü Tangóban. Két éven át minden csütörtökön ott játszottunk. Hamar híre ment a zenekarnak. Annyian tömörültek össze abban a pincében, hogy mindenkiről csorgott a víz. Tomboltunk. Nem volt színpad. A zenekar összemosódott a közönséggel. Cigivel a kezemben sodródtam. Percekig tartott, mire eljutottam a mikrofonhoz. Bocsánatot kértem és mondtam, hogy most muszáj mennem, mert én jövök. Néha meglepetésszerűen egy részeg kivette a kezemből a mikrofont. Egy kis figyelemre vágyott. Emlékszem, Kiss Tibi is lejárt akkoriban. Jancsó Miklós filmjében is szerepeltünk. A nyarat végig koncertezük. Mezítláb táncoltam a színpadon. Nem volt fellépő ruhám. Sminkem sem. Semmim nem volt, csak az életem, az ott és akkor. Így kezdődött...Sűrű időszak volt ez. Füstös, szenvedélyes és szerelmes. Barátokra, családra sok időm nem maradt, az egyetemet is otthagytam. Gyakran elaludtam az órákon, vagy elkéstem. Választanom kellett. Akkor mindent felrúgtam, hogy énekelhessek.
- Ha jól tudom, magad is folytatsz népdalgyűjtéseket. Merre jártál már, és milyen tapasztalatod van, őrzik még a hagyományokat, a dalokat a kis falvakban az emberek?
- Gyimes, Moldva, Kalotaszeg több falvában, a Mezőségen Palatkán, Visában, Búzában, Ördöngösfüzesen és Magyarszovátán. Utóbbi helyen több, mint egy hónapot töltöttem. Az itt élő magyarok, ezen belül az unitárius közösség életébe nyerhettem bepillantást. Szállásadóim a Zsigmond János és Zsuzsánna, Csete Sándor és Erzsébet voltak. Náluk laktam, segíthettem a napi teendők elvégzésében, de meg kell mondjam, nyomába sem érhetek ezeknek az embereknek. Kitartásuk, precíz munkavégzésük, kimeríthetetlen energiájuk, örök jókedvük és szerénységük példaértékű számomra. A hagyományok őrzése fontos számukra. S ennek kulcsa az idő megszentelése. Nem fecsérlik az energiát fölösleges dologra. Hisz azzal felborítanák azt a rendet, amelyet szüleiktől, s azok szüleitől megörököltek. Minden cselekvésüket szellem hatja át. Ezért tudnak munkavégzés közben mosolyogni, mesélni, énekelni. Akik így élnek ott, ma már 70-80 évesek. Sokan meg is haltak a régiek közül. A falusi lakodalmak vonószenekarait városi éttermek felfogadott muzsikusai váltják föl. Szintetizátor, szaxofon szól. A táncok, az énekek elkopnak. Rég nincs táncház, fonóház. Így érthető, hogy egyre kevesebb, akinek ereje, kedve van a karácsonyi betlehemezéshez. A lábak nem bírják a lefagyott földúton a csúszkálást, a szemek gyöngülnek, a kivilágítatlan utakon bizonytalan a járás. A templomok még zengenek az öregek szép énekétől és a nőnapi ünnepségen órák hosszat énekelnek és rikoltoznak jókedvűen az asszonyok. János bácsi énekszóra perdül táncra Zsuzsikával. 50 éve házasok. Folytatják-e az unokák? Talán igen. Aki folytatja, tudatos hagyományőrző kell legyen. Gyűjtő utam eredményeképpen negyvenórányi felvett hang – és képanyaggal rendelkezem, melyet a Hagyományok Házának adtam át. 
- Bejártad már a világ számtalan országát, színpadát. Hogyan fogadják kint a magyar népzenét?
- Talán kevesen tudják itthon, hogy külföldiek ezrei lelkesednek a magyar népzenéért, táncért. Kaliforniában több nyári tánctábor is működik a ’80-as évek óta. Ezek közönsége csak részben magyar. Számos magyar gyökerekkel egyáltalán nem rendelkező amerikai ismeri és járja a kalotaszegi, a mezőségi, a székelyföldi táncokat. Rengeteg japán, holland is érdeklődik. Sokan ellátogatnak közülük az erdélyi tánctáborokba is. Viseletet vásárolnak, magyar népdalokat tanulnak. Persze van bőben tennivaló még azon a téren, hogy a magyar népzene ismertebb legyen. Ehhez jó kapcsolatok, menedzserek és persze kiváló produkciók szükségesek. Még évekkel ezelőtt, amikor egyszer Milánóban koncerteztünk az Ökrössel, a koncert után odalépett hozzám egy házaspár és az általam előadott ördöngösfüzesi menyasszonykísérő szövege felől érdeklődött. Odavoltak ezért a dalért. Az öröklétre, a teljességre vágyódás az, ami megszólal ebben a dalban. Legalábbis mindig úgy érzem. Amikor éneklem, az számomra maga a boldogság. Lefordítottam angolra. Bárcsak ez az éjszaka Szentgyörgy napig tartana, soha fel se virradna... Bárcsak ez az éjszaka... Ez lett a címe nemrég elkészült népzenei műsoromnak is.
- Több alapítvánnyal is dolgozol. miért érzed fontosnak a karitatív munkát?
-Addig, amíg erőm van és van miből adnom, addig adni fogok. Nagyon sok segítő van Magyarországon. És persze sok, aki segítségre szorul. Színpadi ember lévén megragadom az lehetőséget, hogy felhívjam erre a figyelmet. A miértre az igazi választ hiába keresni. Ezt vagy érzi az ember vagy nem. Az sem baj, ha nem. Persze nehéz határt szabnom magamnak, nem mondhatok mindig mindenkinek igent. Több alapítvánnyal rendszeresen együttműködöm, ezek közül a Hospice Alapítványt emelném most ki. Nagyon tisztelem Böjte Csabát és munkatársait. Csoda az, amit ők művelnek.
- Élő példa vagy arra, hogy a bulvár mellőzésével is lehet valaki elismert, és népszerű. Sosem csábított ez a fajta „csillogás”, a partyk világa?
- Más fából faragtak engem. Nem vagyok alkalmas az ilyen szerepre. Így is sokszor érzem, hogy a médiában való szerepléseim, tv, rádió, újságcikkek túl sok energiát vonnak el és néha nem jut a lényegre, a zenére. Próbálok egészséges egyensúlyt kialakítani ezen a téren.
