Zsótér Sándor: "Régen jóval makacsabb voltam"

Néhány éve egy közismert színművésszel találkoztam az utcán, aki hangosan ujjongott: „ a Zsótérral fogok dolgozni!” Vajon mi lehet a titok, amiért a legtöbb színész imádja a fura látásmóddal és közben mégis csodálatos világgal élő művészt? Számtalan nagy sikerű darabbal a háta mögött, Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendezőként Zsótér Sándort még mindig megkínozza idegrendszerileg egy- egy munka.

 

– Honnan jött a színház iránti szeretet?

– Nem volt a családunkban színházi ember, igazából nem is tudnék magyarázatot adni arra, mikor fogalmazódott meg bennem az ötlet. Nem jelentkeztem színésznek, hanem dramaturg szakon végeztem el a főiskolát. Az ország különböző pontjain dolgoztam kis és nagy színházakban, de a rendezés csak jóval később jött. Színházat akartam csinálni, a közelében akartam lenni. Nagyon sokat tanultam a dramaturgi évekből, rájöttem arra, hogy mit tennék máshogy, nekem mi tetszik.

– Közben pedig színészként is kipróbálhatta magát számos produkcióban...

– Csak filmben. Nagyon keveset játszottam színpadon, azokkal sem voltam elégedett. A filmet nagyon szerettem, és szeretem is. Abból is volt nagyon jó, és olyan is, ami csak 

tanulásra volt jó. Minden tanítványomnak kívánnám, hogy dolgozhasson olyan rendezőkkel, akikkel nekem volt szerencsém.

– Mostanra pedig komoly elismerést kapott színészként is.

– Amikor kellett volna, akkor nem jöttek. Most, öregkoromra kaptam egy Legjobb férfi alakítás-díjat Maár Gyula Töredék című filmjéért. Hízelgett a hiúságomnak, örültem neki, mert jó, okos és értelmes munka volt. Amikor sokat forgattam, akkor ilyesmi nem jött, pedig biztos jólesett volna, most pedig teljesen váratlanul kaptam. Biztos, hogy így kellett ennek történnie.

– Sosem csábította el a színpad?

– Nem tudnék próbálni. Nem tudom ezt a szakmát, ez egy másik fajta embert kíván, aki nagy nyilvánosság előtt kitárulkozik. Az én gátlástalanságom teljesen másfajta.

– Azt olvastam valahol, hogy a felesége, Gaál Erzsi ösztönözte, hogy próbálja ki magát rendezőként is.

– Azt látta, hogy szomorkásan végeztem a munkámat, és ő akarta, hogy ne ragadjak bele, próbálkozzam máshol is. Ha ez az ösztönző erő akkor nincs meg, akkor biztosan nem lépek erre az útra. Nem voltak ilyen ambícióim vagy karriervágyam, egyszerűen lebegtem, ellebegtem abban, amit csináltam.

– Voltak akkoriban olyan rendezők, akik hatottak a munkájára?

– Hiába tetszett nekem valami nagyon, akkor sem tudnék olyat csinálni. Sok jó dolgot láttam, ami hatott rám, de nem akartam, és mondom, nem is tudnék olyat produkálni. Nem befolyásolt senki, de úgy inspirált, hogy örülhettem valaminek, valakinek. A sok értelmetlen előadás között felbukkant egy szellemes, izgalmas, nyugtalan valami, amitől jó kedvem lett. Ma is így van ez, és nem számít, hogy fiatal rendezőről van-e szó. Figyelem, hogy a kollégák merre törik maguknak az utat.

– Mennyire makacs rendezőként? Engedi a színészeknek a belekotyogást?

– Régen jóval makacsabb voltam, mostanra talán költözött belém némi türelem is. Arányok kérdése, hogy egy orrszarvú keménysége mellett meglegyen a rugalmasság és az engedékenység is. Számít, hogy kikkel dolgozol, hol dolgozol, mikor dolgoztatok utoljára együtt, és sokszor nem feltétlenül elszántság kérdése ez az egész. Néha elborul az ember agya, és rosszul kommunikálod azt, amit szeretnél, vagy nem hatékonyan mondod. A hülyeségre nem hajlok meg, de kíváncsi vagyok és engedékeny, ha valaki okos ötlettel áll elő. Ha nagyon jó színészekkel dolgozik az ember, akkor ők önállóak, nem kiviteleznek, hanem bele-beleköltöznek, odaadják magukat a dolognak.

– Most éppen a Radnóti Színházban látható a Vágyvillamos című darab, Kováts Adél és Csányi Sándor főszereplésével. Könnyen zajlott a próbaidőszak?

- Húsz évvel ezelőtt találkoztam utoljára Williams- darabbal. Akkor durvább voltam, szétszedtem darabokra az egészet. Most a díszlettervezőmmel, Ambrus Máriával újra lefordítottuk ezt a darabot. Kemény fába vágtuk a fejszénket, mert ennek a darabnak van egy olyan megítélése, mely szerint „jól csúszik”. Nagyon jól megírt mű, és azt akartam, hogy ne csak jól, hanem tartalmasan is csússzon. Ne csak a felszínét kapja el az ember, de ne kritikával közelítse meg. Hírhedt darab ez, ami nem baj, csak mindenkiben él egy kép. Homályos emlékek villognak a nézőkben egy régi előadásról, színészekről, és ezekkel ülnek be a nézőtérre. Engem ez megkínoz idegrendszerileg. Nehéz csinálni. Én agyalni szoktam a premier után is. Van, ahol nem nagyon lehet már a bemutató után hozzányúlni, más színházakban van erre mód. A színészekben is történnek változások, amitől máshogy mond egy- egy mondatot. Nekem nem szoktak sokáig futni a darabjaim, ezért nagyon gyorsan jóra kellene csinálnom.
- A következő munkájáról tudhatunk már valamit?
- Az Örkény Színházban fogok dolgozni Elfriede Jelinek, Nobel- díjas osztrák írónő egyik darabjában. Félig- meddig Ibsen Norájának fiktív folytatása, ami arról szól, hogy mi történt a nővel, miután elhagyta Herbert. Január elején lesz a bemutató.

- A Színház és Filmművészeti Egyetemen is tanít. Mi a különbség a mostani diákok között, és
mondjuk az ön idejében végzettek között?
- A mi időnkben nagyon nagy elszántság volt a diákokban. Felutazott vidékről, egy cipője volt, és tudta, hogy akkor lesz új, ha jól csinálja a dolgát. ma hat pár cipőjük van a fiataloknak, és pont ezért nem kell nagyon jól csinálniuk...
- Mi vár ezekre a srácokra?
- Régebben nagyon nyomasztott a felelősség, hogy hogyan lehet gondoskodni a gyerekekről. Trükköket majd a kollégáktól tanulnak. Nem vár rájuk túl sok jó, de mindig van új út, mindig vannak, akik máshogy akarják csinálni a színházat. Nekem az elmúlt húsz év alatt sok próbálkozásom volt arra, hogy ne beidegződésből tegyem a dolgomat, a fiatalok pedig döntsék el, hogy miért képesek áldozatot hozni. Szenvedély nélkül nem megy, mert akkor ez a szakma kibírhatatlan. Hol fent vagyunk, hol pedig nem megy. Féltem is őket, figyelek is
rájuk, de megóvni nem akarom őket.

fotók: Diósi Imre (Pepita Magazin)