Nehéz lenne olyan hazai előadót mondani – műfaji korlátozás nélkül –, akivel Szirtes Edina Mókus nem dolgozott együtt. Hol énekesként, hol hegedűvel az álla alatt látható, és hallható. Megállásnyi ideje sincs mostanában, de azt mondja, hogy ez így van jól!
Szirtes Edina Mókus hegedűs, énekes, harmonikás 1975. július 11-én született Kecskeméten. Zenei tanulmányait a kecskeméti Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskolában kezdte, majd a szegedi konzervatóriumban folytatta. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán szerzett diplomát hegedű szakon. 1996-ban Papes Bélával megnyerte a Pop-Rock Fesztivált, 2001-ben a Hajnal együttessel az Országos Dalírók Fesztiválját. Több kiállításhoz, színházi darabhoz írt zenét, neves magyar könnyűzenei előadók lemezein, műsoraiban szerepelt. Folyamatosan koncertezik saját zenekaraival is Európa-szerte hegedűsként, vagy énekesként.
– Miért vagy Te Mókus?
– Amikor 13 évesen korkedvezménnyel felvettek a konzervatóriumba, én voltam a legkisebb, s a többiek anyáskodtak felettem. Ők mókusoztak le először, ami alaposan rajtam maradt.
– Ezek szerint már nagyon korán nyilvánvalóvá vált a tehetséged…
– Az első zenémet hétévesen komponáltam egy mesejátékhoz, bár az inkább még csak klimpírozás volt. Kecskeméten jártam ének-zenei iskolába, ahol kiszúrt a tanárom, és fantáziát látott bennem. Nem voltam szorgalmas, trógerkedtem, sokat lógtam is az iskolából, de nem volt kérdés, hogy a zenével kell foglalkoznom. Tizenhat évesen a Ki Mit Tud?-on indultam egy József Attila vers megzenésítésével, és az országos versenyről hazaküldtek, mert nem hitték el, hogy én szereztem hozzá a zenét. Később mindenféle zenekarokkal próbálkoztunk a konziban, rettenetesen rosszak voltunk, de nagyon komolyan vettük magunkat.
– Zséda vokalistájaként voltál először látható…– Amikor 13 évesen korkedvezménnyel felvettek a konzervatóriumba, én voltam a legkisebb, s a többiek anyáskodtak felettem. Ők mókusoztak le először, ami alaposan rajtam maradt.
– Ezek szerint már nagyon korán nyilvánvalóvá vált a tehetséged…
– Az első zenémet hétévesen komponáltam egy mesejátékhoz, bár az inkább még csak klimpírozás volt. Kecskeméten jártam ének-zenei iskolába, ahol kiszúrt a tanárom, és fantáziát látott bennem. Nem voltam szorgalmas, trógerkedtem, sokat lógtam is az iskolából, de nem volt kérdés, hogy a zenével kell foglalkoznom. Tizenhat évesen a Ki Mit Tud?-on indultam egy József Attila vers megzenésítésével, és az országos versenyről hazaküldtek, mert nem hitték el, hogy én szereztem hozzá a zenét. Később mindenféle zenekarokkal próbálkoztunk a konziban, rettenetesen rosszak voltunk, de nagyon komolyan vettük magunkat.
– Felkerültem Pestre, Kováts Kriszta csapatába, ott találkoztam először elismert művészekkel. Bekerültem egy jazz zenekarba, az ottani zenészek pedig bemutattak Zsédának, akivel már az első lemezén együtt dolgozhattam. Ez volt az első közös munkánk. Vokáloztam és hegedültem mellette. Adrienn kérte, hogy vigyek neki dalokat, nem érdekelte, hogy nem ismert még a nevem. Azóta is tart közöttünk a jó kapcsolat, és örömmel állunk együtt a színpadra.
– Sosem okozott konfliktust köztetek, hogy te is elképesztően jól énekelsz?
– Nem. Azok az emberek, akik tisztában vannak az értékeikkel, és nincsenek kisebbségi érzéseik, azokban nincs irigység. Ha néha rám szólt, hogy kicsit halkabban, az csak azért volt, mert elragadtattam magam. Sosem tanultam vokálozni, ott nem ugyanúgy énekel az ember, mintha szólista lenne. Ezt meg kellett szoknom. Annyira jóban vagyunk, hogy a legutóbbi koncertemen vendégként lépett fel Falusi Mariannal együtt. Nem pályázom senkinek a helyére, nincsenek rejtett vágyaim, csak őszintén akarok zenélni. Sosem tapasztaltam irigységet. Tudom, hogy nyálasan hangzik, de hinni kell magadban, és őszintének kell lenni. A himihumit megérzi a közönség.
– Akkor mégis miért kellett ennyit várni az önálló albumod megjelenéséig?
– Voltak olyan típusú próbálkozások, hogy fogyjak le húsz kilót, akkor lesz lemezem. Ezek nem érdekeltek. Így is rengeteg dolgom volt az elmúlt években, nem keseregtem ezen. Megéri, hogy nem így történt, mert így megalkuvás nélkül tudtam a saját zenéimet megjelentetni.
– Nagyon színes palettán mozogsz, valamennyi műfajban otthon érzed magad. Amikor az önálló albumodon dolgoztál, miért épp a folk-pop stílusból válogattad össze a zenei anyagot?
– Nagyon sok popdalom van, és sok poplemezen dolgoztam, sőt igazán közel a soul áll hozzám. A világzene is nagyon érdekelt, s ha már remek zenészekkel hozott össze a sors, akkor velük, a Fabula Rasa zenekarral készítettem el az anyagot. Egyetlen popdal került a korongra, és meglepő módon a kereskedelmi rádiók most azt játsszák.
– Rengeteget dolgozol, de a koncertek, próbák, színházi előadások, lemezfelvételek között jut időd kikapcsolódásra is?
– Nincs most ilyen. Nem normális módon rohanok, ezt a környezetem is látja, és aggódnak értem. Általában az autóban, vezetés közben jut időm kikapcsolni, ilyenkor hangjátékokat, és hangoskönyveket hallgatok. Megőrülök az emberi hangokért. Ha a történet fonalát el is veszítem, az is öröm, ha a színészeket hallgatom.
– Van olyan típusú álmod, hogy kivel szeretnél egyszer közösen dolgozni?
– Bartók Béla lenne az igazi, de ez az álmom már sosem valósul meg. Csak komolyzenész vagyok, akármit is játszom. Akkor nyugszik meg a lelkem, ha azt játszhatom. Chick Corea, Sting, vagy Babyface is közel áll hozzám, de bárki mellé szívesen állnék én, aki kicsit is tehetséges, és igaz gondolatot tart a szívében.
– Sosem okozott konfliktust köztetek, hogy te is elképesztően jól énekelsz?
– Nem. Azok az emberek, akik tisztában vannak az értékeikkel, és nincsenek kisebbségi érzéseik, azokban nincs irigység. Ha néha rám szólt, hogy kicsit halkabban, az csak azért volt, mert elragadtattam magam. Sosem tanultam vokálozni, ott nem ugyanúgy énekel az ember, mintha szólista lenne. Ezt meg kellett szoknom. Annyira jóban vagyunk, hogy a legutóbbi koncertemen vendégként lépett fel Falusi Mariannal együtt. Nem pályázom senkinek a helyére, nincsenek rejtett vágyaim, csak őszintén akarok zenélni. Sosem tapasztaltam irigységet. Tudom, hogy nyálasan hangzik, de hinni kell magadban, és őszintének kell lenni. A himihumit megérzi a közönség.
– Akkor mégis miért kellett ennyit várni az önálló albumod megjelenéséig?
– Nagyon színes palettán mozogsz, valamennyi műfajban otthon érzed magad. Amikor az önálló albumodon dolgoztál, miért épp a folk-pop stílusból válogattad össze a zenei anyagot?
– Nagyon sok popdalom van, és sok poplemezen dolgoztam, sőt igazán közel a soul áll hozzám. A világzene is nagyon érdekelt, s ha már remek zenészekkel hozott össze a sors, akkor velük, a Fabula Rasa zenekarral készítettem el az anyagot. Egyetlen popdal került a korongra, és meglepő módon a kereskedelmi rádiók most azt játsszák.
– Rengeteget dolgozol, de a koncertek, próbák, színházi előadások, lemezfelvételek között jut időd kikapcsolódásra is?
– Nincs most ilyen. Nem normális módon rohanok, ezt a környezetem is látja, és aggódnak értem. Általában az autóban, vezetés közben jut időm kikapcsolni, ilyenkor hangjátékokat, és hangoskönyveket hallgatok. Megőrülök az emberi hangokért. Ha a történet fonalát el is veszítem, az is öröm, ha a színészeket hallgatom.
– Van olyan típusú álmod, hogy kivel szeretnél egyszer közösen dolgozni?
– Bartók Béla lenne az igazi, de ez az álmom már sosem valósul meg. Csak komolyzenész vagyok, akármit is játszom. Akkor nyugszik meg a lelkem, ha azt játszhatom. Chick Corea, Sting, vagy Babyface is közel áll hozzám, de bárki mellé szívesen állnék én, aki kicsit is tehetséges, és igaz gondolatot tart a szívében.
