Jászai Mari-díjas színművész, rendező, a kecskeméti Katona József Színház igazgatója. Cseke Pétert mérhetetlen erejű hite vezeti mindig előre, és talán ennek köszönhető az is, hogy ebben a hármas szerepben is kitűnően megállja a helyét.
– A budapesti Madách Színházban eltöltött sok szép év alatt már belekóstolt a rendezésbe, de Kecskeméten direktor is lett. Az óriási sikerű Macskák gyorsvonat-főrendészeként gondolt arra, hogy egyszer igazgató székben is ül majd?
– Nagyváradon születtem, színészszülők gyermekeként. Az ottani színház illata még mindig az orromban van. Már akkor tudtam, hogy egyszer színházat fogok vezetni. Ennek nyilvánvalóan állomásai voltak. Színész voltam először, majd rendezni kezdtem, most pedig egy csodálatos színházat igazgathatok. Érdekes, hogy a kecskeméti épületet ugyanazok a bécsi építészek, Fellner és Helmer tervezték, akik a nagyváradit, így még hasonlít is egymásra a két színház. – Maximálisan! Közel százötven emberrel dolgozunk a műszakkal együtt. Ők az én partnereim, pontosan tudják, hogy mit szeretnék. Volt, aki elment, voltak, akik jöttek, de a negyedik évadra már nagyon erős lett a társulatunk.
– Mit gondol, hogy áll most a kortárs szerzők helyzete?
– Sokkal több pályázatot kellene kiírni. Készülnek most is jó drámák, de sokkal intenzívebben kellene ezzel foglalkozni. Csomó olyan témáról nem született még darab, amivel már szembe lehetne nézni. Fontos, hogy a mai szemmel nézett műveket is színre kell vinni, amelyek azt tükrözik, hogy hogyan vélekedünk a mai világról.
– Budapesten most a musicalek futnak, a prózai színházak arra panaszkodnak, hogy nem tudják megtölteni a nézőteret. Ehhez képest vidékre leutazik a közönség azért, hogy lásson egy jó drámát. Mi ennek a titka?
– Hiszek abban, hogy ezek mondvacsinált dolgok. Ez most egy trend, ami nyugatról érkezett hozzánk. A nézők egy része valóban szereti a musicaleket, de hiszem, hogy ugyanolyan nagy sikere lehet egy jó prózai előadásnak is, csak olyan színvonalon kell játszani. Úgy kell játszani, olyan szereplőkkel, olyan rendezésben… Beismerem, hogy ez nem könnyű feladat. Nincs is erre recept. Nem biztos, hogy a legjobb színészekkel, a legjobb darabokkal garantált a siker. Furcsa és különleges játéka korunknak, hogy mennyire felgyorsult az idő. Muszáj újraolvasni darabokat, újra kell értelmezni őket, hogy a mai szemüvegen keresztül mit üzennek a közönségnek.
– Rendezőként és direktorként mennyire tartja fontosnak, hogy törődjön a társulati tagok lelkével is?
– Nálam mindig nyitva van az ajtó. Általában bent vagyok a színházban. Az igazgatást én szolgálatnak tartom, és megpróbálom ezt a legmagasabb szinten tenni. Hozzám bárikor bejöhetnek, de én is bemegyek a próbákra, az előadásokra, hogy érezzék, tudják: ott vagyok. Nyitott és liberális igazgatónak tartom magam. Rendezőként is meghallgatom az ötleteket, és ha egyetértek velük, akkor azt valósítjuk meg.
– Az interneten böngészve láttam, hogy a verslemezei még mindig nagyon sikeresek. Sorra töltik le az emberek őket. Mintha missziót teljesítene ezzel a munkával, hiszen a rádiókból, tévékből szinte teljesen eltűntek a versek, olvasni pedig egyre kevesebben szeretnek…
– Örülök, hogy missziónak látja ezt. Félve indultunk ezen az úton, hogy vajon van-e a versnek még becsülete. Boldog megdöbbenéssel láttuk, hogy van érdeklődés. Ez felbátorított, és elkészültek ezek a lemezek. Az igazgatói teendőim miatt egyelőre nem tudok ezzel foglalkozni, de vannak még ilyen terveim.
- - Van olyan darab, amit nagyon szeretne megrendezni, csak eddig nem volt erre alkalom?
- - Nincs ilyen vágyam. Szerepálmom sem volt sosem. Az Isten a tenyerén hordozott, sorra jöttek a szerepek, rendezések. Most sem gondolkodom ezen. Mindenben az arányok a lényegesek, így évente egy bemutatót vállalok színészként, és a rendezésben sem vállalom túl magam.
fotók: Diósi Imre (Pepita Magazin)
