"Régimódi szerző vagyok"

Kovács Ákos két évtizeddel ezelőtt jelent meg a könnyűzene egén, és muszáj volt odafigyelni rá. Az akkori slágerei a mai napig élénken élnek az emberekben, ő pedig megállíthatatlanul dolgozik tovább.

 

 

- A Bonanza Banzai indulásakor milyen tervekkel, vágyakkal léptél erre az útra?

- Nem volt hosszú távú terv. Az volt az álmom – mint minden exhibicionista embernek –, hogy színpadon állhassak, beszélhessek arról, ami foglalkoztat, és ezért lehetőleg szeressenek. Bizonyos értelemben mindez megvalósult, ezért nagyon hálás vagyok.

- Mennyire volt evidens, hogy zenész leszel? Volt a családban valaki, aki hangszeren játszott?

- Jogászdinasztiába születtem, nem volt zenész a családban. Sajnos én se lettem rendes muzsikus. A gyerekeim tanulnak zenét, Marci ügyesen zongorázik, szolfézsra is jár, Anna lányom pedig sok tanár és szakember szerint kiugró zenei tehetség.

- Húsz év nagy idő, mégis a mai napig aktuálisak a Bonanza Banzai dalai. Mi lehet ennek a titka?

- Lelkesek voltunk, dalokat írtunk, ennyi az egész. A többségük ma is vállalható, szövegileg mindenképpen, szoktam is játszani a régi dalokat, persze más hangszerelésben, mint húsz évvel ezelőtt.

- Dalszövegeid, és verseid után méltán nevezhetünk költőnek is. Hogyan készülnek a műveid? Jegyzeteled a gondolataidat, és azokból áll egésszé, vagy leülsz az asztalhoz, és egyben írod meg őket?

- Költő az, aki verset ír, én meg írok, igaz egyre kevesebbet. Itt természetesen nem a dalszövegekre gondolok. Nincs módszerem, régimódi szerző vagyok, az ihletben hiszek, az meg vagy van, vagy nincs. Írni csak akkor tudok és csak akkor szabad, ha van ihletem. Sokat jegyzetelek, minden apró ötletet felírok, a többségüket csak sokkal később vagy éppen soha nem használom fel.

- Színészként is emlékezhetünk rád a Twist Oliver című darabból. Kaptál azóta hasonló felkéréseket?

- 2003-ban a Nemzeti Színház táncprodukciójának a finálédalát énekeltem jó pár előadáson, a kőszínházon kívül a Szegedi Szabadtéri játékokon is. Hívtak a győri színházhoz és Veszprémben is kínáltak prózai szerepet, de turnézás közben, lemezkészítéssel egy időben nem tudok más, egész embert kívánó feladatot vállalni, pedig szívesen játszanék újra színházban. Szigethy Gábor irodalomtörténésszel együtt készítettük a dupla CD-n megjelent Krúdy-hangoskönyvemet, de az ő rendezésében egy Babits-emléklemezen és bencés anekdota-albumon is szerepelhettem nagyszerű színészek társaságában. Ezeket a feladatokat igazi jutalomnak élem meg.

- Mennyiben más egy darabhoz írni zenét (Baal, Revans), mint slágereket készíteni?

- A kísérőzenének alkalmazkodnia kell az előadáshoz, az adott jelenet hangulatához: a kiváltani kívánt hatás meghatározza, mit lehet és mit nem. Ilyen értelemben kötöttebb műfaj, mint egy saját dal. Egy közérthetőbb zenéből hamarabb lesz rádiókedvenc, mint egy több figyelmet ígérő darabból, de még soha nem írtam úgy számot, hogy na ebből sláger lesz.

- Azon kevesek közé tartozol a hazai könnyűzenei életben, akiket MŰVÉSZnek tart a szakma, és a közönség is. Szerinted mitől válik valaki művésszé?

- Mindig furcsa számomra, amikor csupa tiszteletből művész úrnak szólítanak. Erre mindig azt válaszolom: nyugi, a művész úr nincs itt, csak én. Valami olyasmit jelent a művészsors, hogy valaki egy vagy több kreatív műfajnak szenteli az életét, következetesen él, és talán az is ide tartozik, hogy megérint embereket azzal, amit kiad a keze közül.

- Figyeled az új előadókat? Van valaki, akit különösen tehetségesnek, vagy figyelemre méltónak tartasz?

- Sokkal kevesebb kortárs popzenét hallgatok, mint ami elvárható lenne. Igazából nagyon ritkán ragadja meg a figyelmemet egy újabb produkció. Talán egy évvel ezelőtt a White Lies volt az, amire felkaptam a fejemet, vagy előtte a Kings of Leon. Legutóbb a Gossip és a Snow Patrol zenéje tetszett.

- Gondolom, téged is megkerestek a kereskedelmi televíziók, hogy vállalj szerepet valamelyik tehetségkutatóban. Végül miért nem került erre sor?

- Eleve van bennem távolságtartás ezekkel a műsorokkal szemben, soha nem nézek ilyeneket. Igaz, tévézni csak nagyon ritkán van időm. Ezekben a produkciókban általában nem is tehetségkutatás zajlik, hanem tévékompatibilitási verseny. Valóban megkerestek több műsortól is, de végül nem vállaltam. Az igazat megvallva annyi munkám volt idén, hogy nem is foglalkoztatott komolyan a felkérés.

- Túl kéttucatnyi albumon, mi inspirál az újabb megírására?

- Mindig ugyanaz: valamilyen élmény, kibillenés az egyensúlyból, veszteség, szerelem, öröm, fájdalom. Tehát az inspirál, ami mindenki mást.

- Legendásan nagy a rajongótáborod, hosszú évek óta kitartanak melletted, követnek koncertről koncertre. Mennyire fontos számodra a rajongás, tartod-e a kapcsolatot ezekkel a fiatalokkal?

- Rajongás nélkül lehet élni, sokszor terhes is tud lenni, de mondjuk egy koncert közegében fantasztikus hatása van, felpörget, sokkal jobb koncertet ad az ember, ha szeretik. Az Andante Borpatikában sokszor találkozom a közönség soraiból ismerős arcokkal, nem ritka, hogy hosszan beszélgessünk komolyabb, személyesebb dolgokról is.

- Nagyszerű zenészekkel dolgozol együtt. Hogyan találtál rájuk?

- Samu barátom, a basszusgitárosunk nem mai gyerek, majdnem húsz éve játszunk együtt. Őt a Tom-Tom Stúdióban ismertem meg az első lemezeink felvételekor. A dobosunk, Bánfalvi Sanyi és a gitáros Kékkői Zalán ajánlásra, hosszú próbaidő után került a bandába. Szakos Krisztián a 2000-ben indított remix pályázatom győztese volt.

- Az elmúlt két évtized munkásságából mi az, amire a legbüszkébb vagy?

- Négy nagy büszkeségem van, a gyermekeim: Marci, Anna, Kata és Júlia.

- Mivel tudsz kikapcsolódni a munka után?

- Egyszerű dolgokkal. A családom, a négy gyerek hamar visszaránt a realitásba. Az egyik pillanatban még több ezer ember skandálja a nevemet, még zúg a fülem a hangerőtől, de már büfiztetek vagy leckét kérdezek ki. Időnként meg kell bolondulni ettől a kettős helyzettől, de nem adnám fel semmiért egyik főszerepemet sem. Egy jó bor, egy falat finom csokoládé, az otthon nyugalma, egy esti mozi: az emberi dimenziók nyugtatnak meg. Nyáron több hétre megyünk a családdal a Balatonhoz vagy a tengerhez, telente síelni szoktunk: ilyenkor nem viszek munkát magammal és van módom teljesen feltöltődni.