Gulyás Márton: "Megvannak a terveim"

Alig huszonöt évesen olyan fanatizmus ragyog a tekintetében, amire muszáj odafigyelni. Gulyás Márton, a Krétakör ügyvezetője hamar felnőtt a feladatokhoz koordinátorként és rendezőként is.

–        Mikor kötöttél vérszerződést a színházzal?

–        Vérszerződést azért nem kötöttem. Mindösszesen arról van szó, és talán ez az egyedüli érdemem, hogy érdeklődő srác voltam világéletemben. Kamaszként már intenzíven jártam előadásokra, próbáltam minél jobban megismerni a műfajt, és látni, hogy mi folyik itthon, illetve külföldön. Hamar rájöttem, hogy Schilling Árpád, és a Krétakör képviseli azt a színházi eszmét, ami számomra a legizgalmasabb. Érettségi után kitaláltam egy beszélgető- sorozatot, elhívtam Árpádot is egy ilyen alkalomra, és a diskurzusunkhoz forgattam egy filmet Monostorapátiban, ahol korábban 2 éven át  szervezett minifesztivált, összművészeti a Krétakör a Művészetek Völgye keretében. Árpádnak tetszett a hozzáállásom, a beszélgetés után pedig elkezdtünk levelezni. Nem sokkal később készítettem egy portréfilmet Nagy Zsoltról az akkori színházrendezői felvételimhez. Ezt Árpád szintén érdekesnek tartotta. Felajánlotta, hogy abban az évben menjek velük Kapolcsra, és vegyek részt A csillagász álma című produkció létrehozásában. Fokozatosan kerültem közelebb a tűzhöz. Akkor még színész szerettem volna lenni, de éretlenül használtam ki a Krétakörös lehetőségeket. Próbáltam megfogalmazni a magam művészetét, illetve amit ködös ábrándjaimban annak gondoltam, de a próbálkozásaim minimum amatőr, több esetben viszont kifejezetten agresszív és ijesztő benyomást keltettek, ezért Árpád leállított. Rendkívül figyelmesen, igazi pedagógusként állt hozzám, nem hajtott el, érezte az érdeklődésemet, de beültetett a sarokba, mondván hogy csak figyeljek. Életemben ekkor tapasztaltam meg először, hogy mit jelent megfigyelni és megérteni egy helyzetet, ekkor kaptam először érdemi segítséget ahhoz, hogy képes legyek tanulni a hibáimból, hogy fel tudjam dolgozni és meg tudjam haladni a rossz reflexeimet és a kicsinyes kivagyiskodásaimat. De ez nem ment könnyen. Még nagyon sok igazi hülyeséget csináltam a Krétakörön belül, nagyjából 2.5 éven át semmilyen előadó művészetileg értékelhető megnyilvánulásom nem volt. Megkaptam a megérdemelt pofonjaimat, de nem ijedtem meg, ez lehet, hogy csak vakmerőség volt, nem merném azt állítani, hogy különösebb értelemmel vettem volna az elém kerülő akadályokat, de a magam módján mégis töretlenül próbáltam felnőni a kihívásokhoz.

–        A színészi ambícióidat közben teljesen elveszítetted?

–        Hamar rájöttem, hogy nincs ehhez affinitásom, mint ahogy az operaénekesi vágyaimat is sutba kellett dobnom. Láttam, hogy nincsenek meg az alapképességeim ahhoz, hogy jó előadó legyek. Amint az első sorba kerültem, kizárólag agresszív megoldások jöttek ki belőlem. Ez a nézőknek sem igazán jó élmény, a játszótársaknak meg még kevésbé az. Nehezen fogadtam el, hogy nincs igazi játszói intelligenciám. Fájdalmas volt a felismerés, de még fájdalmasabb volt látni, hogy a reakcióképtelenségem és vakságom hogyan lehetetlenítette el a játszótársak munkáját. Tudtam viszont, hogy van teátrális látásmódom, hogy fejlett a dramaturgiai érzékem, ezért dimenziót váltottam, és kívülről próbáltam rálátni arra, amit belülről nem tudtam hitelesen képviselni. Lassan eljutottam odáig, hogy  megtaláljam a helyemet: megfogalmaztam magamnak, hogy rendező szeretnék lenni. Ekkorra azonban már nagyon mást jelentett számomra mindez, mint amikor még játszani szerettem volna. Tavaly aztán felvettek a Színművészeti Egyetemre, négy hónapig jártam színházrendező szakra, de miután beigazolódott az összes előítéletem rájöttem, hogy nem érdemes oda járnom. Az ott töltött időm alatt két igazi tanáremberrel sikerült találkoznom: Imre Zoltánnal és Turai Tamással. Az ő ismeretségükért hálás vagyok, bár sajnos mindkét esetben megszakadt a kapcsolat, alapvetően a saját restségem, illetve szemérmetlenségem okán. De a kilépésemet nem bántam meg. Maradtam ahol voltam: Árpád alkotótársaként a Krétakörben.

–        Az első rendezésedet is ő felügyelte?

–        Nem, az tőle függetlenül zajlott, a Fringe Fesztivál keretein belül, amikor tizenkilenc éves voltam. Korábban is voltak próbálkozásaim a középiskola keretein belül, de az első igazi, önálló munkámnak azt az előadást tartom. Különböző színjátszó táborokból összehívtam embereket, és csináltunk Weöres Sándor Endymionjából egy előadást. Busszal vittük a nézőket egy budapesti sétára, majd egy hajléktalan szállón szembesítettük őket az előadással. Borzasztóan szürrealisztikus volt, nagyon elemelt szöveget mondtunk egy lepusztult környezetben, megnyomorított emberek között. Sok gőg és butaság volt benne, de minden sutaságával együtt őszinte próbálkozásnak tartom most is: érdekes dramaturgiai megoldásokat alkalmaztunk, sokféle szöveget emeltünk egymás mellé, szabadon használtunk zenei és más előadói formákat. Szociálisan nagyon érzékenynek tartottam magunkat – én 3 hétre beköltöztem akkor és a szálló lakói között éltem – és ez nagyon fontos volt, de tartok tőle, hogy minden jó szándékunk ellenére bizony megsértettünk a méltóságában jó pár embert. Kamaszos, de valamiért mégis hiteles előadás lehetett, amit a zsűri is értékelt , és megkaptuk érte a legjobb társulatnak járó díjat.

–        Kik azok a rendezők, akik inspirálnak a munkáidban?

–        Színházi kultúránknak is az a legnagyobb hibája mint általában társadalmunk minden színterének: töredékes a tudásunk a múltról. Minden dolog borzasztóan újnak, meglepőnek tűnik, miközben csak arról van szó, hogy nem ismerjük a hagyományainkat. Nagyon komoly előadó művészeti múltunk van, de azok a meghatározó alkotók (a teljesség igénye nélkül: Hevesi Sándor, Halász Péter, Jeles András, Gaál Erzsi és még lehetne folytatni) akik innovatív szakmai munkát végeztek nem épültek be a szakmai köztudatba. A mai napig felfedezésszerűen jönnek elő olyan formai megoldások, amelyeket már évtizedekkel ezelőtt kigondoltak és megvalósítottak. Ma, ugyanúgy mint közéletünk sok más területén, egydimenziós a szemléletmód azzal kapcsolatban, hogy mit tartunk szakmának. Nyilván erős bennem az elfogódottság Schilling Árpád irányába. De nem ok nélküli. Szégyenletesen alacsony az ő elismertsége ahhoz a súlyhoz képest, amit ténylegesen betölt a szakmában – nem pusztán reprezentatíve az európai színtéren, hanem sokkal lényegibb, alkotói értelemben véve. Ő valóban alkotó ember: rákérdez és megújítja eszköztárát, folyamatosan analizálja a működését, gondolkodását. És ez ma hiánycikk. Idehaza sem esztétikai értelemben, sem szakmai hozzáállás tekintetében nincsenek egyéni karakterek, nincs művészeti sokszínűség. Nézői kíváncsiság sincs, de ezért nagyon sokat tettek a színházak, komoly és kitartó munkával gyalulták le azokat a kezdeményezéseket, amelyek a közönség fogékony részét próbálták érzékennyé tenni az eltérő kifejezésmódok irányába. Képmutatónak és álszentnek tartom azt, amikor kulturális életünk prominens személyiségei a média vélt vagy valós súlyára hivatkozva minden felelősséget elhárítanak közéletünk szellemi züllésével kapcsolatban. Ideje lenne tudatosítani magunkban: közügyeink mi vagyunk, közállapotaink tőlünk erednek.

–        Pontosan mi a feladatod színházi ügyvezetőként?

–        Projektvezetőként dolgoztam Krétakörben, míg tavaly nyáron az akkori ügyvezetőnk, Gáspár Máté jelezte, hogy befejezné a feladatát. Valakinek át kellett venni az ügyeket, nagyon kevesen voltunk, és hozzám állt legközelebb ez a szerepkör. Elkezdtük újraalkotni a szervezetet. Tudtuk, hogy 2011-ben több felkérésnek is eleget kell majd tennünk, voltak vállalásaink külföldi partnereink irányába is, nem lehetett kiszállni – nem is akartunk ilyen lépést tenni. A feladatköröm arra baromi jó, hogy fejleszthetem a koordinációs képességeimet, amelyeket akár egy próbán is hasznosítani tudok. Nagy fegyvertény, hogy én írom alá mindenkinek a szerződését, és én döntök a kifizetésekről is: ez végső soron minden meddő vitát lezárhatóvá tesz, de persze olyan felelősséget is rám rak, amellyel vigyáznom kell, nehogy visszaéljek vele. Nem gondolom, hogy én vagyok a legjobb ügyvezető a világon, de az biztos, hogy annyira rosszul sem csinálom a dolgom, mert sikerült összerakni egy új csapatot, működik a szervezet. A független előadó művészeti csoportok közül egyedül a Krétakör rendelkezik valódi menedzsmenttel: sikerült kialakítanunk egy olyan protokollt, munkamegosztást, ami produkciós szinten is lehetővé teszi az eredményes működést. Ez korábban is jellemző volt a Krétakörre, Gáspár Máté ügyvezetői működése során irigyelt és hivatkozott példa volt az ügyvitelünk olajozottsága. Az akkori munkatársak mindegyike ma is megbecsült és kiemelkedő tagja a szcénának. Most egy új generáció kinevelése és megjelenése van soron: célkitűzésem, hogy modellértékű szervezeti struktúrát tudjunk felmutatni a következő évek munkájának eredményeként. Ugyanakkor a jelen sem eredmények nélküli: Ságodi Ildikó kolléganőm, bár évekig volt a Krétakör Színház produkciós vezetője, az átalakulásunk után két évig nem dolgozott a szervezetnél. Tavaly ősszel aztán leültünk beszélni, és kiderült, hogy nagyban egyeznek a gondolataink a hazai színtérről, a megoldandó feladatokról. Most újból produkciós vezetőként dolgozik nálunk: munkája nélkül képtelenek lennénk párhuzamosan négy produkció előkészítését átláthatóan menedzselni. Ugyanilyen elismerés illeti Vajdáné Andrea gazdasági vezetőnket, aki a for-profit szcénából érkezett, ami óriási fegyvertény a kulturális szférában. Nem akarok kötelező felsorolást tenni, de ritka jó, együttműködni kész csapat áll a projektjeink mögött – nem kizárólag alkotói értelemben.

–        A szemtelen fiatalságodhoz képest olyan hévvel beszélsz, hogy elképzelem, mi zajlik egy- egy próbádon. Könnyű veled dolgozni, vagy utálnak a színészeid?

–        Nekem nincsenek színészeim, nem birtokolom őket. Ráadásul a mostani Krétakörben a legtöbbször hagyományos értelemben vett előadókkal nem dolgozunk. Nem tudom milyen véleménnyel lehetnek rólam a munkatársaim, ezt tőlük kellene megkérdezni. Azért nekem még nincs rettenetesen nagy tapasztalatom ilyen téren. Érdekes helyzetekbe kerülök, most rendeztem például életemben először operát. Rá kellett jönnöm, hogy hogyan kell egy operaénekest instruálni: kiindulhatunk a partitúrából, hogy akkor ezeket a hangokat én hogyan értelmezem, de sokszor egyszerűbb technikai jelleggel beállítani a dolgokat. Nem érzem, hogy utálnának akikkel dolgozom, meghallgatok mindenkit, és hallgatok a szavukra, nem diktatórikusan irányítom a folyamatot, mert az önellentmondás lenne az alkotás lényegével szemben. Ugyanakkor a titulus – rendező – feltételez egyfajta attitűdöt. Nekem munkaköri kötelességem, hogy elképzeléssel rendelkezzem az előadás részleteit és egészét illetően. És hivatásbeli feladatom, hogy kellő jó érzékkel és megfigyelő készséggel tudjak reagálni a próbafolyamat során előálló helyzetekre, hogy fenntartsak egy kreatív állapotot.

Hálátlan dögök

–        A Hálátlan dögök című operáról beszélsz, ami a Krízis- trilógia második részeként Münchenben került először közönség elé, majd nemrégiben Budapesten is bemutattátok... 

–        Az egész trilógia egy háromtagú családról szól, az első rész egy film, a címe JP.CO.DE, melyet Fancsikai Péter kollégám rendezett, és Prágában mutatták be, a Quadriennálé keretében, nagy sikerrel. Egy tizennyolc éves fiúról szól,  az ő felnőtté válási kísérletét ismerhetik meg a nézők. Az általam rendezett operában az apa, Gát Gyula története bontakozik ki, aki gyermekpszichológusként dolgozik, szakterülete a családon belüli erőszak. Az opera szembesülés az általa kezelt gyerekekkel, és saját teremtői gőgjével, az emberi megismerhetőségről vallott kevéssé érzékeny és szerény gondolkodásával. A zenemű szerzője Dargay Marcell, aki gyakorlatilag az átalakulás óta zenei vezetője a Krétakörnek, mostanra már a többedik közös munkánkon vagyunk túl sikerrel. A librettó tekintetében is kifejezetten erős, poétikai értékekkel bíró szöveget sikerült létrehoznia a szerzőnek, Schein Gábornak. A trilógia harmadik részében az anya, Gát Lilla története látható, ezt Schilling Árpád rendezte, a főszerepeket pedig Sárosdi Lilla és Terhes Sándor játsszák.

–        A film világa is vonz rendezőként?

–        A következő projektem egy kisjátékfilm lesz. Írtam már forgatókönyveket, főként a fióknak, készítettem amatőr kisfilmeket, de Ágh Márton A kutyákat elengedtem című kisjátékfilmjének alapötletét is én vetettem papírra, ennek az idei filmszemlén volt a bemutatója. A közeli jövőben egy filmtrilógia első részét szeretném leforgatni, egy rendes nagyjátékfilmet. A tervezett kisfilm ennek lenne az előtanulmánya. Az alapkoncepció az entrópia fogalmát járja körül: a filmben a világegyetem rendezetlenségének és az emberi rendteremtő kényszernek az ellentmondásával fogunk foglalkozni.

–        Tudod már, hogy mi lesz veled évek múlva, vagy hagyod magad sodródni?

–        Megvannak a terveim. Nagyon szeretném, ha a Krétakör megerősödne, és nem kellene bizonytalanságban léteznünk. Most nem nagyon látunk előre, és ez eléggé lelohasztó érzés. A legnagyobb probléma, hogy a kultúrpolitika erőtlensége és koncepciótlansága okán képtelenség akár csak hónapokra is előre terveznünk. Az átláthatatlan viszonyrendszerek lehetetlenné teszik a szembesülést egymással, ezért mindenki démonokat gyárt (okkal-ok nélkül) és amikor nagy ritkán mégis összenézünk, megrettenünk a valódi képtől. Össztársadalmi szinten is ezt éljük meg, ahogy Nádas Péter fogalmazott: az elmúlt húsz évben felvett álarcok, maszlagok most hulltak le arcainkról, most történt meg az egymásra tekintés, ettől kicsit elborzadtunk, és most finnyáskodunk. Miközben egyszerűen csak arról van szó, hogy végre megláttuk másikat, és megtapasztaltuk választásaink következményeit. Az én generációmnak nagyon nagy felelőssége van abban, hogy megteremtse egy demokratikus és szolidáris jelen valóságát, és ezt gondozza a jövő generációi számára. Csendben jelzem: utoljára talán egy évszázaddal ezelőtt volt generáció ilyen kivételezett helyzetben Magyarországon, mint az enyém. Ezt érdemes lenne végre tudatosítani magunkban. Erre jó a színház is. Remélem, hogy a jövőben is sikerül megfelelő körülmények között összetársítani a társadalmi elköteleződést a művészeti autonómiával. Azt szeretném, hogy a munkáim megállják  a helyüket színházi, vagy filmművészeti alkotásként is, de egyben túl is mutassanak a priméren vett esztétikai-élvezeti értéken és hajtsanak effektív társadalmi hasznot mind létrehozóik/résztvevők, mind nézőik részére.

fotók: Diósi Imre(Pepita Magazin), Krétakör